Normális ez a helyzet?

Férjemmel van két gyerekünk, kisebbik fiú 3 hónapos, nagyobbik másfél éves. Császárral szültem mind a kettőt. Vettünk egy házat még hét éve. Anyós hiteleket akasztott a fia nyakába, mert már nem lehetett a sajátjáéba. Elvitték a házunkat. Ő utál minket a legjobban, de hogy mire fel... Most apámnál élünk. Szörnyű. Én mondtam neki, hogy szívesen veszem a segítséget a háztartásba két gyerek mellett de már az is jó, ha csak maga után összepakol. (Ha eszik, tegye el a hozzá valókat, ilyesmik) Erre ő: A ku...rva nénikédet gondolod, hogy én itt takarítani fogok, te vagy a nő, az a dolgod, hogy itthon pakolj. Mert ha nem, el lehet költözni. Egyébként a papámé volt a ház, ő meghalt. Mérgembe már vissza szóltam neki, hogy a papa engem szeretett őt meg nem és az az egyetlen szerencséje, hogy ő örökölte a házat nem én, mert nem írt végrendeletet, de talán még annyi köze sincs hozzá, mint nekem. A férjem is teljesen lekezel. Egy rokona külföldön él. Én szeretem őt, ő is engem. Ezt elmondtam a férjemnek és hogy már nem szeretnék vele lenni együtt, kitört a II. világháború. Egy év múlva jön haza az a rokon. Minden hónapba küld pénzt. A férjem úgy csinál, mintha azt a két kezével kereste volna meg, pedig nem is dolgozik semmit se. És totálisan lenéz. Már múltkor mondtam neki, hogy ha nem ismernél engem, gondolod, hogy a két szép szemedért kapnád ezt a pénzt? Nagyon mérges voltam akkor már rá. Most ő nem tudja, hogy még mindig szeretjük egymást a rokonával, mert a kisgyerekek miatt nem akarok itt vitát. Azt hiszi a férjem, hogy az totál az ő pénze, örüljek neki, ha kapok valamit. És hogy akkor neki itthon SEMMIT nem kell csinálnia, a picikkel se foglalkoznia. Ha meg megmondom neki, akkor se tud sehová se menni és csak üvöltözés menne. Most ez így szerintem nem normális, szerintetek?