Aki elköltözött otthonról, hogyan voselted, hogy az állataid otthon maradtak?

Szia, én kutyust hagytam otthon, egy 16 és egy 6 évest. Az öreggel 15 éven át minden nap sétáltunk, hétvégente nagy erdei kirándulások, munka után órák hosszán a Duna parton voltunk, a kutyók ástak, egerésztek, én lazultam. Ezek nagyon hiányoznak. Voltak már kisebb távolléteim tőlük.

Az elején egy ro***éknak éreztem magam, aztán meg kellett beszélnem magammal, hogy mégsem vagyok az. Inkább legyenek otthon, ahol van kert és udvar és hűvös pince, garázs ahol randalíróznak, mintsem felvigyem őket a negyedikre megpusztulni.

Sajnos kevesebbett sétalnak, mert anyukám 12-14 órákat dolgozik, de így szabadabbak, mintha panelban lennének.

De nagyon nehéz nélkülük. A párom mondjuk 5 macskát hagyott hátra, az ő legöregebb cicája is kb 15 éves, és neki is hiányoznak az állatkái.

De vannak napok amikor mindenki haza megy és tutujgatja az állatait.

Az a helyzet, hogy képtelen lettem volna elköltözni tőlük. Még párt is mindig úgy választottam, hogy esélytelen legyen, hogy azt akarja, hogy majd hozzáköltözzek.

Egy időben anyám kicsinált, ivott és elviselhetetlen volt, akkor nagyon szívesen elmenekültem volna, de egy szobánál többre nem futotta volna, így aztán maradtam otthon. Nem hagytam volna anyámra és apámra a kutyáimat. Észre se vették volna, ha betegek, csak amikor már késő. Nyilván ha normális családom lett volna, átgondoltam volna a költözést egy szerelemért, de igazából ismerve magamat azt hiszem, inkább választottam volna őket a szerelem helyett.