Hogyan lehet a legkevesebb lelki sérülés nélkül meggyászolni az elvesztett, elpusztult állatokat?

Minden tanácsot szívesen fogadok, aki már vesztett el házi kedvencet. Sajnos én tegnap hibáztam. Elvittem édesanyammál a közeli városban található állatorvoshoz a család kedvencét, a két cicánk egyikét. Tudni kell, hogy borzasztóan fél az emberektől és kicsi korától 3 lába van, amelyekkel egyébként tökéletes tud futni. Lázas volt, és az ínye is vörös volt. Kapott injekciót, ma kellett volna visszavinnu. Az autóban végig nyávogott, rágta a kisállatketrecet, amiben vittük. Sajnos lehetséges, hogy a rögzítő műanyag csapot, ami a szállítóeszköz rácsát rögzíti nem jól, nem teljesen nyomtam rá, vagy amikor vittük vissza az autóhoz (50 méteres távolság), akkor sikerült kilazítania. Amikor nyitottam volna ki az autó ajtaját, akkor megbillent előre a kosár és a súlyánál fogva kinyomta, a cica kiesett, és kb mintha puskéból lőtték volna ki, elszaladt a 14 ezres városban. Órákon keresztül kerestük éjfélig, de persze esélytelen, soha nem fog már előjönni, soha sem láthatjuk többé. Most mind a ketten magunkat okoljuk édesanyánkkal, hogy engem nagyon fáradtan, munka utána vett rá, hogy vigyük be a család kedvencét a háziorvoshoz, illetve, hogy ő sem ellenőrizte le a rácsot, hogy teljesen le van-e zárva. Én pedig magamat, hogy fáradtan mentem be és nem figyeltem oda erre kellő módon. Nyilván csak egy cica, és nem egy kutya, de nekünk akkor is borzasztóan fáj, hogy betegen, elutasítottan fog elpusztulni (mintha elvittük volna egy orvoshoz megkínozni és utána eldobtuk magunktól). Sajnos a macska nem olyan, mint a kutya, hogy van esély megtalálni, ha nem ütik el, mert jó eséllyel az utcán fog barangolni. A macska elbújik, ezer lakás bármely udvarán, bármely bokrában lehet, nehezebb megtalálni, mint tűt a szénakazalban, pláne ha a cica csak minket szeretett, minden más embertől retteg. Minden jó szó jólesik, hogy ti hogyan gyászoltátok meg a kedvenc elvesztését, bármely módon is történt az. Köszönöm.