Kedvenc cica hálálán hogy tudtátok túltenni magatok?

Nekem egy cicám volt, 9-18 éves koromig, de ha több lett volna, szerintem akkor is az a miss pi**a lett volna a szívem csücske. Szó szerint bejött a szobámba az asztalom mellé, aztán eldőlt - szívrohamot kapott. Nem volt előzménye, hogy ilyenre számítanunk kellett volna, hirtelen jött. Jó dolga volt itthon, nyugodt élettel, sok törődéssel.

Úgy nézett ki a helyzet, hogy először és utána is bőgtem. Utcáról befogadott cic volt, fél-1 éves lehetett akkor, szinte csontkollekció. Hirtelen jött a halála, hát akkor mondtam el, amit akartam. Megköszöntem neki, hogy ami évei megadattak, azt velünk töltötte, nekünk adta, és megígértem neki, hogy megváltoztatom egy másik, szintén rossz helyzetű cica vagy kutya életét, hogy neki is megadasson az, ami neki (macskámnak).

Egy-másfél hétig nem volt állat a lakásban. Még aznap este, míg apám dolgozott és várta a munkaidő végét, hogy jöhessen, én összeszedtem a tálkáját, a játékait, száraztápot, vécéjét, tasakos kaját. Másnap porszívóztam, és még további egy hétig, hogy javarészt minden macskaszőr és meglepi leesett bajusz eltűnjön (olyan típus volt, aki nem időnként, hanem az év minden napján vedlett).

Bárhova néztem, ott kellett volna lennie. Amikor alszok (avagy próbálnék), amikor óvatosan hátra gurulok, vigyázva, nehogy ráguruljak, amikor a kanapéra pillantok... a konyhapulton kívül nem volt olyan, ahova ne mászott volna fel, még az asztalainkra is felugrott és gombóccá gömbölyödött, de találtam már rá a zuhanykabinban kinyújtózva. Tényleg mindenhol ott volt, szerves részeként az életünknek.

Aztán (kissé sürgetett az idő a kutyához, mert 2 hét maradt a szünetből) örökbefogadtunk egy kutyát. Nem a macskánk helyét vette át, nem az űr betöltésére jött. Új kezdetet nyitottunk, új emlékeket szerezve (és a kezdeti időszak úgy indult, hogy egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, olyan bűnrossz volt, és noha én foglalkoztam vele, én vittem sétálni, én jártam vele trénerhez, stb, egyedül rám nem hallgatott és csak az én dolgaimat rágta és baxta szét több, mint 3 hónapig). Nem tudtam unatkozni.

Szerettem a macskánkat, családtag volt, valamilyen szinten a mai napig gyászolom a hiányát, pedig már talán 4 éve is megvan, hogy a kutyák (úgy hozta az élet, hogy ismerős által az állatvédőktől lett még egy) itt vannak és pezsdítik az életet.

Nálam így zajlott... Sokaknak akár évek is kevés, hogy új állatot fogadjanak be, gyászolnak, és ez is rendben van. Csak az idő segít. Lett először egy kutyám, még egy évvel később is gyászoltam a macskámat, csak én meg olyan vagyok, hogy nekem kell állat, és nekik kevesebb idő adatik az életre, amit egymáshoz szokva tölthetnénk. Mindig az járt a fejemben, hogy finom falatok, hidegben egymáshoz bújás, vakargatás, kéjenc pofa a vakargatásra, az otthon... ezek kijárnak nekik is, és ha én megtehetem egy kutyával (vagy macskával), akkor nem totojázok, meg akarom tenni.