Akiknek kifejezetten "rossz", nem bújós cicája van sok problémával: ti tényleg szeretitek így is, vagy csak áltatjátok magatokat?

Bocsi, a kérdés egy kicsit agresszív hangvételűre sikerült, de nem tudtam másképp megfogalmazni.

Annyi horrorsztori van, hogy a macska nem csak szeleburdi kiscicaként, de felnőve is sz*rik a gazdája fejére, simogatni nem lehet, megfogni nem lehet, karmol, ha nem tetszik neki valami, és semmire nem lehet megtanítani, ami segítené a közös együttélést, pl. hogy a konyhapultra nem ugrunk fel.

Mikor ezeket olvasom, én sosem tudom elképzelni, hogyan nem húzzák fel magukat a gazdik, hogy a macska belezabál a kint hagyott kajába, ágyba sz*rik (jó, ez extrém példa), és cserébe még egy kisujjal sem engedi a simogatást, esetleg évente egyszer öt percre. Ha ilyen a macskátok, tényleg tudjátok szeretni, vagy csak lelkiismeretfurdalásotok lenne, ha menhelyre adnátok vagy elajándékoznátok, vagy nincs is ilyenre lehetőségetek és inkább, ahogy fent írtam, áltatjátok magatokat?

Lehet amúgy, hogy ez önzőségként jön le, de én valóban nem tartanék azért egy állatot, hogy nemhogy időt ne akarjon velem tölteni, az hagyján, de még kellemetlenségeket is okozzon.

Nagyon szeretem a macskákat amúgy, és elfogadom, ha épp nem akarja, hogy simogassák, most kifejezetten azokra irányul a kérdés, akik elvadult ördögfattya macskák, akik kifejezetten semmi szeretetet nem mutatnak a gazdájuk felé, és simogatni se nagyon lehet őket, cserébe mindent csinálnak, amit nem kéne csinálniuk.