Mit csináljak? Eladják a kedven lovamat, úgy érzem cserben hagytam.

Már bocsánat, de azért itt félreértést érzek.

Én sem szeretem azt, amikor a kislányok (vagy rosszabb esetben nagy lányok) azt hiszik, hogy az ő lovuk, és ezért beleszólnak a felnőttek ügyeibe. De itt nem erről van szó.

A kérdező nem akarja megakadályozni, ismeri a határait.

Csupán érzelmekről van szó, amik jogosak. Félelem, aggodalom, hiány. Nem értem, hogy ezekben miért nem lehet segíteni egy fiatal személyt? Jómagam is voltam hasonló szituációban (nyilván azért is tudok így beszélni róla), és nem hogy akadályoztam volna a szituációt, én pakoltam fel a lovat a futóra, annak reményében, hogy így kevesebb stressz fogja majd érni az úton. Nem akartam a tulajdonos döntéseit felülbírálni az önkényes érzelmeim miatt. A kérdezőnek sem az volt a kérdése, hogy hogyan akadályozhatná ezt meg, inkább csak egy ventillálásként értelmezem ezt a kérdést, amiben a hasonlókat átélt lovas társak miért ne segíthetnék? Nem könnyű ezeket az élményeket feldolgozni. Lehet lekicsinyíteni, de ha benne ez nagy nyomot hagy, akkor nem fog segíteni.

Istenem, pont ez a baj ma a lovasokkal, hogy ahelyett, hogy segítenénk, finoman utat mutatnánk egymásnak, csak megy a szúrkálódás.

El lehetne mondani a gyereknek, hogy mi a szituáció, lehetne segíteni, hogy megértse a saját érzelmeit, el lehetne neki magyarázni mit tehet és mit nem, lehetne hozzá megértően, támogatóan fordulni, de nem. Marad a kioktatás, a hülye lovaskislányozás. A vicc, hogy azok is ezt csinálják, akik régen szintén hülye lovas kislányok voltak. Elfelejtették milyen volt? Volt valaki, aki segített nekik eljönni a valóságba anélkül, hogy belerúgott volna?

Tartsunk már össze könyörgöm, hogyan fogunk így közösen fejlődni? Milyen lovas társadalomban szeretnénk dolgozni 10-20 év múlva? Ennyire rövidlátóak vagyunk?

Kedves kérdező!

Sajnálom, h ez történt...

Nekem volt egy szívem csücske póni akit elaltatták, nem kérdeztek meg mert nem volt az enyém. De mikor visszagondolok rá, nem az elaltatás hanem a jó edzések, nyergelések jutnak eszembe. Ez az élet körforgása. Én is azt hittem vége az életemnek, de aztán a lovarda bízott bennem és most van egy Fáklya nevű angol telivér bértartásos lovam, és mostmár beismerem semmi értelme szomorkodni mert ha valaki szomorú valami miatt az nem változik meg, ha most folyton ezen fogsz izgulni akkor sem lesz máshogy, ha viszont egy jó kalandnak veszed, meglátod sokkal jobb lesz!