Ti, , szerettetek" már bele menhelyi kutyába?

Szóval foglalkozol vele, tanítgatod, hogy főnyeremény kutya legyen, megismered, pontos képet kapsz a jelleméről, hogy könnyebb legyen álomgazdit találni neki... hol is szar ez egy menhelyi kutyának? :)

Két esetben szerettem bele kutyába fülig.

1. Amikor belemélyedtem a kutyás szakirodalomba, a környékbeli állatvédő szervezetek weblapjára is rá-ránéztem. A helyi "állatvédő" szervezet oldalán egy kutyára mindig visszatértem, 2 fotó, annyi leírás, hogy idős és gubbasztott, amikor összeszedték. Végeztem a szakirodalmammal, gyors telefon, hogy őt szeretném megismerni (komolyan? csak őt?). Nem szeretem hirdetni, hogy csak úgy kép alapján ráböktem, de részemről is, részéről is szerelem volt első látásra. Azóta is csodálkoznak az emberek, hogy milyen egyformák vagyunk.

2. Ismerős tenyésztőnél születtek tavaly kölykök, az egyikbe belezúgtam, mint vak a gödörbe, meg ő is belém. Sajnos akkora zűrzavar még mindig az életem, hogy sehogy sem fért volna bele. Több hónapba telt, de lett neki is álomgazdija. Most engedelmesezik és terápiás kutyának tanul. (És meg van engedve, hogy találkozzak vele, csak érnék rá egyszer.)

Szintén önkénteskedem és mindig úgy adódik, hogy van kedvenc :)

Az első egy bull tipusú volt, hatalmas volt a szerelem, de anyukám retteg az ilyen kutyáktól és ha kennelben volt másik kutyával, akkor annak verekedés lett a vége, így nem mertem hazahozni. Sokáig bent volt, mikor kint voltam, 2x, 3x is elvittem sétálni/játszani egy napon belül. Szerencsére gazdisodott :)

A következő minden szempontból tökéletes lett volna, de egy járványban sajnos meghalt, hiába küzdöttünk érte...

A mostani pedig pár kutyával bunkó, de lehet, hogy jól járnék vele, ha hazahoznám :)

Az a probléma, hogy még egyetemre járok, félig otthon, félig a koliban lakom, nem vagyok miliomos és úgy érzem, hogy egyfajta lavinát indítana el, ha elkezdeném örökbefogadni a kedvenceket.

Bár úgy gondolom, hogy bármelyiknek lenne olyan jó élete, mint másnál, sőtt, esélyes, hogy jobb, de pár évig még nem lesz több kutyám. Egyedül azért marcangolom magam, aki meghalt, ha a szerelembe eséskor kihozom, nem betegszik meg és még ma is élne.

Nem tartom kiszúrásnak, én specc azért járok önkénteskedni, hogy szebbé tegyem a kutyák napjait, de sajnos nekem is vannak korlátaim.

Egyszer. Egy kidobott amstaff az anyával. Az a kölyök... Volt vagy 10 éve de máig emlékszem mit láttam. Teljesen megfogott. Majd néhány hónapra rá kiderült hogy ataxiás. El kellett altatni. Azóta se volt menhelyes kutyám.

Nem is lesz. Csak szűrt jó előéletű.