Érzett más is így?

Nekem a második kutyáknál nem volt választásom. A mi estünk: nyugalomban éltünk párommal, és a 4 éves kutyusunkkal, míg 2016 telén ki szaladt az útra egy nagyon apró pici kutyus. Olyan hirtelen szaladt ki a kocsi elé, hogy épphogy megúszta. Persze satufék azonnal, kipattantunk, felvettem az ölembe. Levettem a pulcsimat a kabátom alól, és beletekertem. Felmelegedett, közbe irányba vettük az állatorvost. Megállapította, hogy makk egészséges a kiskutya, és, mivel sérülés nyoma nincs így vagy megszökött, vagy kirakták, mivel keverék. Hazavittük, a másik kutyus érdeklődve szemlélte a történést. Felraktam netre, hátha elcsavargott..de nem jelentkezett a gazdi. Mivel tudom, hogy a menhelyen milyen állapotok vannak (voltam önkéntes), így nem volt kérdés, hogy marad. A kicsi szeleburdi volt, a nagy túrta magát, féltékenykedett. A pici nyúzta, az éles fogaival harapdálta. A picit próbáltuk nevelni a lehető leggyorsabban, mégis türelmesen. Eleinte nekem is lelkiismeretfurdalásom volt, hogy az idősebbik "egyke" volt, és most ha kell ha nem nyúzza a kicsi, illetve láttam is rajta a sertődöttséget, hogy a pici "max vendég lehet". Aztán a kicsinek mániája volt, hogy a nagyobbikhoz érve aludjon. Na ezzel megtörte a haragot a nagynál. Befogadta, és nagyon lelkesen tanítgatta mi hogy történik.

Mi is eleinte a nagynak köszöntünk, neki adtunk enni előbb, rá lett előbb rárakva a hám és stb. Aztán elmúlt minden ilyen érzésem, mikor mindent együtt csináltak. Mikor láttam, hogy segítik egymást. Egyszer az idősebbik bevédte a fiatalibbikat egy séta alatt. Teljes az összhang köztük, nincs furcsa érzésem, és boldog vagyok, hogy ketten vannak.

Két amstaffom van, egy 8 éves szuka és egy 6 éves kan (mindkettő ivartalanított).

Én is egyetlen kutyát akartam, akire rázúdíthatom minden szeretetemet.

A szuka volt életem első kutyája; mindenre odafigyeltem a nevelésénél. Aprólékos munkával, véres izzadtsággal neveltem belőle egy tündéri, szociális és kiváló kutyát.

2 éves korában az ölembe hullott egy putris szaporítótól (keresztapám által) elkobzott 3 hónapos, mindössze 3 (!!!) kilós kis staffi(szerűség), aki addig egy kennelben élte az életét, rántott levest és vizes kenyeret evett, és sosem volt még szőnyeg sem a lába alatt.

Befogadtam, idősebb kutyám "legnagyobb örömére". :) Kerülte a lakáson belül, ha a kicsi melléugrott, motyogva kiszambázott a szobából, nem is akarta tudomásul venni, hogy új kutya van.

Aztán egyik nap arra jöttem haza, hogy kiskifli-nagykifli pózban alszanak az ágyamon. Azóta olyanok, mint két árnyék; mindent együtt csinálnak. Mint a sziámi ikrek. :)

Ugyanannyi szeretetet kap mindkettő. Persze az öregnek kijár néhány privilégium: ő kap elsőként enni, az ő labdája repül először, ő kapja az első simit.

A szeretet megosztható dolog. Egy életet mentettél meg, és ugyanúgy fogod szeretni az új családtagot, mint az első kutyádat. :) Hagyd szépen kibontakozni a dolgokat, mennek azok maguktól. Nekik is meg kell ismernünk egymást, mint az embereknek.

Nekem is két kutyám van, 3 év különbséggel érkeztek és ők tök jól elvannak egymással az első perctől. :)

Nálunk viszont megmaradt, hogy az idősebb kap mindig, mindent először, mert a fiatalabb egy köcsög zabagép.

Egyszer viszont volt nálunk egy ideiglenesen befogadott kutya, na akkor láttam rajtuk, hogy nagyon rosszul érzik magukat... A kutya úgy csóvált, hogy 90 fokban kilengett a hátsója és ezzel letarolta/fejbecsapdosta a kutyáimat. A hámokat nem tudtam kultúráltan feladni rájuk, mert mindig arrébb lettek lökdösve, hasonló módszerrel. Séta közben pedig volt, hogy úgy odadörzsölődött hozzájuk, hogy lelökte őket az útról, meg mindig összetekerte a 3 pórázt.

Ezt persze rögtön észrevettem és egy csomó időt töltöttem az eredeti falkával.

Két kutya még nem olyan gáz, mert két kezed van, tudod őket egyszerre simogatni :D

Ha az első kutyátokon nem látod, hogy rosszul érezné magát, akkor nincs baj, verekedni én viszont nem hagynám őket.