Előre meg lehet állapítani, hogy egy kutya után vágyakozó gyermek aktívan részt vesz e jövőbeli kedvencének gondozásában vagy nem érdemes a kérésére állatot befogadni? Hogyan lehet a gyermeket ösztönözni, hogy folyamatosan részt vegyen a gondozásban?

Egy gyerektől nem várható el a folyamatos figyelem, egyszerűen korából adódóan.

Nekem tengerimalacom volt gyerekként, és nagyon szerettem, etetésével nem is volt gond, de az almozás nagyon gyorsan anyámra maradt. Ő próbálkozott egy darabig nevelő célzattal, hogy nem csinálja meg, majd látom, hogy pár nap után milyen lesz, de nyilván van egy határ, amíg az állat egészsége ezt engedi. Én meg lusta gyerek voltam, az alom undi is volt, hát végül mindig anyámra maradt a dolog.

(Persze ezt csak utólag tudom felvázolni ilyen szépen, akkoriban másképp láttam :D)

Most felnőtt fejjel sok év távlatából cicám van, és a nevelés azért belém rögzült, még ha akkoriban nem is volt nyoma: nem hanyagolom el, hogy koszos legyen az alom, nem is felejtem el random, szemben például a párommal :)

Kamaszként-majndemfelnőttként kutyám volt. Ott valahogy már osztódtak a feladatok anyámmal, nem azért vitte ki mondjuk sétáltatni, mert én lusta voltam, hanem ahogy alakult. De nem kellett ösztönzés a kellemetlen feladatokhoz sem, természetes volt, hogy az én kutyám (is), én is gondoskodom róla.

Itt a különbség szerintem egyszerűen a kor, nagykamaszként már meg volt bennem az a tudatosság, hogy igen, a kutyával akkor is foglalkozni kell, ha undi a hányást takarítani és nem akarok hozzá reggel hatkor felkelni.

Összességében: a szülő úgyis magának vesz állatot, nem a gyereknek, ettől függetlenül folyamatosan nyaggatni kell, hogy szokja. :)

Igen, ez így van.Változó a hozzáállásuk, még akkor is, ha nagyon szeretik a kutyát.

Lehet nem jó hasonlat, de gondolj bele, egy 12 éves, de még egy 16 éves gyerek se alkalmas felelősségteljesen egy kisbaba felnevelésére, senki sem csodálkozik azon, sőt az lenne megbotránkoztató, ha egy ilyen korú gyerek nevelne egy kisbabát.

Hát ilyesmi a helyzet egy kutyával is,ugyanis egy kutya is rengeteg törődést, gondozást igényel, nagy felelősség.De még egy gyerek éretlen ilyenfokú gondozás bevállalására.Attól még nagyon szeretne kutyát, szeretgetné is, de az állandó gondoskodás még sok nekik.A szülő gondozza a kutyát gyakorlatilag, a gyerek besegít, részt vesz benne, de ráterhelni nem szabad.Mert vagy megutálja az állatot, vagy elhanyagolja, vagy nem jól gondozza.

Persze akad biztos kivétel.

Nekem 3 gyermekem van, már nagyok.Mindig szerettek volna valamilyen kisállatot tartani, és mindig is volt sok állatunk.Hol kutyát, hol cicát, hörit, nyuszit, leguánt szerettek volna, és mi szülők azért is engedtünk mindig a kérésüknek, mert hozzánk is közel állnak az állatok nagyon.És persze, mi gondoztuk őket, ők is, de kiszámíthatatlanul,meg igen, elmentek tanulni, barátok, később párkapcsolat, stb.Élték az életüket, imádták az állatokat,de a gondozás nagy része a miénk maradt.Ha te nagyon nem akarsz kutyát, akkor vagy változtass a gondolkodásodon, vagy beszéld le a gyereket, mert nem lesz így jó helyen a kutya.

Szerintem is számolj azzal, hogy nem mindig lesz kedvük/idejük a kutyára. Szerintem lehet egy jó alap, hogy mennyire segítenek a házi munkában, kérés nélkül is megcsinálnak-e ezt azt. Ha nem akarsz még egy kutyát is ellátni, menjetek állatmenhelyre segíteni. Vagy ha pl fél év múlva is kitart a lelkesedés, akkor érdemes örökbe fogadni.

De azzal is valóban számolni kell, hogy bizony főleg egy 3-6 év múlva egyetemre megy a gyerek nem biztos, hogy célszerű magával vinnie.

Önismeret+párod ismerete, viszonylag objektíven belegondolás, hogy milyen értékeket sikerült és fog sikerülni átadni a gyereknek és a gyerek egyéniségének ismeretében kellene ezt a döntést meghozni.

Amúgy tökre jó, hogy így áll itt mindenki ehhez a témához, nekem sokkal jobban tetszik ez a látásmód, mint amit annó 10 éve a szüleim képviseltek, mikor megkaptam az első kutyámat 10 évesen. Mikor megkapta az oltásait, én mentem volna vele sétálni, de ők közölték, hogy ezt felejtsem el, majd egy év könyörgés után kimehettem vele a faluba. 14 éves voltam, mikor elmehettem vele az erdőbe is sétálni egyedül. Féltek, hogy valami bajom lesz, kiugrik egy kutya a kerítésen vagy kóborlás közben támad ránk.

Mindeközben amúgy versenyszinten agilityztem a kutyámmal és később, egy jó kis junior európa bajnokságon(csak hogy érződjön, hogy volt a kutyákkal foglalkozva) a közös vacsi közben hallottam más szülőktől is, hogy panaszkodnak, hogy a gyerekük kitalálta, hogy sétáltatja a kutyát és ez milyen borzalmas, mert bármi bajuk lehet.

Lehet, hogy én élek egy másik valóságban, de a nem sportkutyás ismerőseim nagy része nem sétál napi szinten a kutyájával és máshogy sem igazán foglalkozik vele, pedig már felnőttként vállalta be a kutyát. Ők úgy gondolják, hogy ez jólvan így. A szülők meg nem azon panaszkodnak, hogy szegény kutyával nem foglalkozik senki, hanem konstans a kiskamaszok foglalkozási kísérleteit vétózgatják.