Kutyafajta-ajánlós kérdésnél miért nem érdeklődtök utána a leendő gazda temperamentumának?

Igazad van, de sajnos az embereknek jórészt fogalma sincs, hogy ők igazából milyen habitusúak. Dobermannt akar, de elhiszi magáról, hogy elbír egy igazi kemény, agresszív egyeddel is. Vagy bordert akar, és elhiszi, hogy bírja majd az érzékenységét és mellette tud kemény lenni a nevelésében.

Tehát az emberek nem tudják, hogy valójában milyen egy fajta, hogy milyen gazdát igényelne. A küllem és a divat a mérvadó.

Debermannjaink vannak, kettő. Nagyon különbözik a temperamentumuk. Azonos tenyésztőtől jöttek, sőt egy alomból. Egyikük a párommal, másikuk velem találta meg a tökéletes összhangot. Párom kutyája egy igazi energiabomba, csodálom, hogy pukkan szét tőle :-) egy hosszú séta vagy egy nagy futás után is képes le-fel rohangálni. El nem tudom képzelni, honnan van neki ennyi energiája. Fiatalabb korában gondok voltak az evéssel. Nem volt krónikusan sovány, de valóban nem volt jó húsban. Egyszerűen képtelen volt egy helyben megmaradni és csak enni. Nagyon igényli a kemény, határozott nevelést.

Én nem ilyen vagyok, tuti, hogy nem bírtam volna el zökkenőmentesen egy ilyen kutyával, a párommal meg szuperül kijönnek. A testvére szinte a szöges ellentéte, ő pedig tökéletesen passzol hozzám, a temperamentumomhoz. Nem arról van szó, hogy a másik kutyust ne szeretném, egyszerűen csak nincs meg az összhang.

Édesanyám beszerelmesedett a dobermannokba. Hónapokig próbáltam lebeszélni. Nem azért, mert általánosságban rossz gazdni lenne, hanem mert tudom, hogy ő milyen, s tudom, hogy a dobik milyenek. Még egy nyugodtabb, kis báránylelkű dobermannal sem passzolnak. (Egyébként a cavaliert ajánlottam). Hangyafsznyit sem ért a pédikáció. Felnőtt ember, szabad akarattal. Megakadályozni nem tudtam. Fél évesen hoztak el egy kutyót, imádják egymást. Viszont valóban nem illenek össze. Felajánlottuk azt is, hogy segítünk, egy-kétszer jöttek, s azokat a tanácsokat sem fogadták meg. Iszonyat nagy bajok lettek volna, ha édesapám nem veszi át a nevelést (ő pedig eddig nem szerette a kutyákat, most meg ő is szinte szerelmes). Úgyhogy végül csak jól sült ki a dolog, de egy másik fajtával tényleg átérezhetnék, milyen az, amikor a kutyád mintha a részed lenne. Csodás érzés. Így is imádják egymást, de néha láthatóan küszködnek.

Így jártam a nagyszüleimmel is. Elhunyt a kutyájuk. Nálunk épp volt egy mentett francia bulldog. Folyton boldog jámbor lélek. Tökéletes lett volna neki. De miért nem kell? Mert csúnya. Eszem megállt, tényleg dühös lettem. Találkoztak is, a kutyus nagyon barátságos volt, nagyon büszke voltam rá, mert irtó rossz helyről jött. Végül egy hónappal utána befogadta őt egy másik idős háaspár, akik 6 órát autóztak érte(oda-vissza). Hiszem, hogy jó helye lett.

Szóval így összességében azt mondanám, hogy nem sokat ér ez. Vagy maga a leendő gazdi nem ismeri magát, vagy félreismeri magát, vagy letojja. A fent leírtakon kívül volt még hasonló eset, mikor a legnagyobb jószándékkal akartam segíteni, de teljes falakba ütköztem. ilyenek az emberek...