Mit tanácsoltok? Ti is voltatok már ilyen helyzetben?

Röviden:

A család nem tűr meg állatot a panelban, és én emiatt nem tudok hazautazni az ünnepek alatt, mert van egy kutyusom, akit nem tudok másra bízni.

Részletesen:

A szüleim sosem engedték, hogy állatunk legyen a lakásban. Tavaly elköltöztem otthonról, külföldre, és lett egy kutyám. Nem akartam még kutyát vállalni, de nem láttam más lehetőséget, mert az előző gazdáitól akartam megmenteni őt, mert különben ott nem maradt volna életben. Lebénult kutyus, és valószínűleg sosem fog már többet járni. A 2 hátsó lába béna, és emellé sajnos inkontinencia is társul. Vagyis nem tud magától pisilni/kakilni. Nekem kell kinyomkodni belőle. És épp ez az, ami miatt nem tudom másra bízni őt. Emellett persze szüksége van mindenféle gyakorlatokra (fizioterápia, stb) is, hogy ne sorvadjanak el a lábai, ezeket is csak én tudom megcsinálni. És végül pedig ott a szeparációs szorongása, valószínűleg belebetegedne, ha elválasztanák tőlem. (Mikor elutaztam egyszer, nem evett míg vissza nem jöttem.) Már 1 teljes éve nem tudtam hazautazni a családhoz. A múlt karácsonyt is egyedül töltöttem, és nagyon rossz volt így. Felmerült bennem, hogy most karácsonykor esetleg hazamehetnék. De a szüleim sajnos kérlelhetetlenek. Szinte magukból kifordulva kérdezték, hogy "ide állatot akarsz behozni?! Mert hogy "hova rakjuk, nem fér el", "mindent össze fog kenni" stb. Egyébként szeretik ők is az állatokat, és a kutyusomat is, csak úgy gondolják, hogy nem lakásba való, főleg nem a mi lakásunkba (rumli, sok cucc, kevés hely). És kiveri őket a víz, ha csak rá gondolnak, hogy csupa szőr lesz minden. Mondtam nekik, hogy mivel nem tud járni a kutyám, nem kell neki nagy mozgástér. De egyszerűen kétségbeesnek még a gondolattól is, hogy egy állat ott legyen bent.

Én meg sajnos nem nagyon tudok így mit csinálni, ezek alapján még jó pár év magányra vagyok ítélve, mert amíg ez a kutya él, nem mehetek haza. Gondoltam rá, hogy hazautaznék és foglalnék szállást, de az nagyon drága lenne több napra, nem tudnám kifizetni. Tehát muszáj lesz most már minden ünnepet egyedül töltenem. Már szinte beleőrülök, nagyon hiányoznak ők is, meg a szülővárosom is. Már idegileg teljesen kivagyok ettől, elviselhetetlen a magány. Már konkrétan élni sincs kedvem. Csak az tartja bennem a lelket, hogy a kutyusomnak szüksége van rám, úgyhogy még muszáj kitartanom, érte kell élnem.

Még ha a kötődését nem is nézzük, akkor sem tudom kire bízni. A legtöbb ember (hozzá nem értők) nem is tudnák megfelelően ellátni, aki pedig el tudná (pl. állatorvos/fizioterapeuta), az pedig nem vállalná. Mert nagyon sok munka van vele egy nap, és aki dolgozik, megvan a saját élete meg bajai, saját állatai, annak ez nem férne bele. Csak hogy lássátok, mire gondolok, a napi teendők vele: 4 x pisi kinyomás, 2 x kaki, 2 x séta, 1 x futópadozás, 1 x fizioterápiás kezelés, 1 x elektromos izomstimuláció, + esetleges takarítások, ha mégis "becsúszik" valami neki. Plusz még gyógyszereket is szed, azokat is pontosan időben kell beadni neki mindig. Szóval elég lehetetlen vállalkozás...

Persze a szüleim úgy gondolják, hogy "én akartam ezt a kutyát, most már egyem meg amit főztem". Olyan rossz, hogy választanom kell közte és a családom között, de én mindig őt fogom választani, mert szüksége van rám, és nem hagyhatom cserben. Az ők hozzáállásán viszont valamiért nem lehet/ nem tudok változtatni. És olyan igazságtalannak tartom, hogy én megmentettem őt és gondoskodok róla, és közben ez a "jutalmam" az önzetlenségemért, hogy még csak haza se mehetek. Lehettem volna önző, hogy hagyom őt meghalni, csak hogy megőrizzem a függetlenségemet, és úgy járjak haza kedvemre ahogy csak akarok. De én lemondtam erről, csak azért, hogy őneki jobb legyen. Emiatt pedig most én szenvedek. Úgy tűnik, nem igaz a mondás, mely szerint "jó tett helyébe jót várj". Nagyon szomorú, de így jártam. Persze imádom a kutyusom és nem az ő hibája ez az egész, egyszerűen szerencsétlenül jött ki. A szüleimre sem vagyok mérges, csak rosszul esik a hozzáállásuk, lehetnének kicsit megértőbbek. Már 1 éve nem találkoztunk, azt hinné az ember, hogy hiányzok nekik, de mivel kutyástól mennék, így köszönik szépen, inkább nem kérnek belőlem. A tesóim ott vannak, gondolom ők kárpótolják őket, így rám már nincs is igazán szükség. Én viszont belehalok, úgy hiányoznak. És ez mind azért történik, mert egy kis ártatlan életet nem akartam veszni hagyni...

Ti mit tennétek a helyemben? Én úgy érzem, nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó lenne.