Meghalt a kutyám és nem tudom elfogadni. Annyira rossz?

8 éves volt, ma altatta el az orvos mert rákos volt. Azt mondta, semmi esélye a túlélésre, már ígyis csont és bőr volt és alig bírt felállni. Nagyon szomorú vagyok, nagyon sajnálom. Ezzel az altatással sok szenvedéstől megkíméltük, de mégis bűntudatom van nagyon miatta. Annyira sajnálom Őt, hogy ezt kellett megtalasztalnia hogy már nem bír felkelni és biztos fájt is a hasa. Annyira megszoktam már őt, 8 éve hűséges társam volt és szinte vele töltöttem a legtöbb időt. Amikor megkaptam, még sokáig együtt is aludtunk. Aztán kikerült az udvarra, hogy nagyobb mozgástere legyen de még akkoris naponta 1-2 órát játszottunk, sétálni vittem, és szinte óránként kinéztem hozzá. Gyönyörű, okos kutya volt. Az vigasztal, hogy nagyon jó élete volt, én mindent megadtam neki és jó gazdija voltam. De azért is lelkiismeret furdalásom van, hogy sokszor leöntöttem vízzel, főleg nyáron, pedig tudom hogy utálta. Olyankor mindig megsértődött. Az fáj a legjobban, hogy a kiskutyámnak ennyit kellett szenvednie élete utolsó napjain.... borzasztó volt! A szívem megszakadt. Nem részletezném, de már nagyon beteg volt. Nem tudom felfogni, hogy az évek óta hűséges barátomat ilyen szenvedés után elveszítettem. Állandóan az eszemben van és többször is elindultam az udvarra, de utána pár mp múlva esett le hogy ott már nincs senki. Mától nincs kutyusom és soha többet nem tudom majd megsimogatni őt. Ő volt az első kutyám, tökéletes volt. Nagyon rajongtam érte, szinte mindig az eszemben volt, főleg hogy idén szeptemberben kezdtem az egyetemet és kolis vagyok... tehát élete utolsó évét úgy töltötte el hogy csak hétvégente látta a gazdiját :(

Fel fogom tudni ezt valaha dolgozni? Hogy ilyen szenvedések közepette vesztettem el ilyen fiatalon? Olyan ez, mint egy rossz álom, nem akarom elhinni