Félek, hogy elveszítem Őt?

Egy kutya simán elél 15-17 évet. El kellene vinni orvoshoz, ő többet tudna mondani.

14-15 évig elélhet ha szerencsés... Kapja meg az oltásait, védd kullancs ellen, jó minőségű táppal etesd, évente orvossal nézesd meg, kérj ultrahangot, vérképet. Egy általános kivizsgálás segít megelőzni a bajt, hogy ivartalan, az meg külön jó....

Szia. Ami a kutyákat illeti én is olyan vagyok mint Te! Nem kell félned szerintem,ahogy az első válaszoló írta,a kutyusok (relatív) sokáig élnek.Egyes fajtáknál pl a tacsiknál vagy a kisebb termetű keverékeknél 9éves korban már észrevehetőek az "öregedés jelei",sajnos hajlamosabbak is arra,hogy ebben a korban már elhíznak,ezáltal lehet h lustábbak is lesznek.Nekem is van egy 11 éves tacsi keverékem és kb annyi idős volt mint a Te kutyusod amikor észrevehetően elkezdett öregedni.De ez természetes...én is nagyon félek,hogy hogyan fogom feldolgozni,ha elveszítem a a kutyusomat,ezen a téren én sem vagyok valami erős...bár könnyebb lesz mint amikor a másik kutyámat vesztettem el.Amikor ő (a 11éves) hozzánk került pici volt még,az utcáról fogadtuk be,de akkor már volt egy pár hónapos törpe tacsink.Sajnos őt elveszítettem 8 éves korában és nem természetesen ment el,hanem egyszerűen eltűnt.Póráz nélkül sétáltunk,amikor egyszercsak eltűnt a bokrokba egy parkos-erdős részen.Hiába mentünk utána,hívtuk nem jött,nem is ugatott,holott mindig szépen jött velünk,hívni sem kellett.Ne tudd meg mennyit kerestük...sajnos eredménytelenül.Borzalmas érzés amikor a bizonytalanságot kell elfogadnod,mert azt sem tudjuk mai napig,hogy mi lett vele,bár valószínű,hogy egy nyúlüreget talált és ott ragadhatott,vagy ki tudja. Sokszor reménykedtem,hogy hátha valaki megtalálta és befogadta,de ez csak spekuláció..Még most is nagyon rossz,ha eszembe jut.Ezért mondom,hogy a természetes halál könnyebben feldolgozható. Egyébként ha így ha úgy,nem árt ha elviszed dokihoz és megnézeted,elmondod a panaszokat.Biztos lehet teljeskörű kivizsgálást kérni,csak sajnos az ára is biztos meg van. De szerintem nincsen baja a kutyusodnak! :) 20/l

Vérkép = vérvétel.

Szia. :) Először is tényleg mindenképp vidd el egy vizsgálatra, kérlek ha esetleg lesz majd időd, írd is meg nekünk, hogy mit mondott a doki. Egyébként pontosan tudom mit érzel, én is rettenetesen féltem az összes kisállatomat. 6 éves voltam, amikor a nővéremmel megkaptuk az első kutyánkat, egy gyönyörű cocker spániel kiskutyust. Gyakorlatilag vele nőttünk fel, ott volt minden fontos pillanatnál. Karácsonyok, húsvétok, ballagások, érettségik, jókedv, rossz kedv, ő mindig ott volt. Nem tudtam elképzelni nélküle az életet. Körülbelül 11-12 éves korában tört rám először a pánik, hogy valószínűleg hamarosan el fogjuk veszíteni őt. Soha semmi baja nem volt, még élete utolsó előtti napján is boldogan szaladgált. Immár betöltöttem a 21. életévemet, ő pedig tavaly márciusban a 14.-et. Pár nappal a születésnapja után derült ki, hogy egy daganat van a szájában. Megműtötték, mi pedig azt gondoltuk minden rendben lesz. Sajnos a rák átterjedt az egész szervezetére, és egy újabb műtét sem segített. Ekkor tudatosult bennem, hogy alig van hátra pár hét, mindenképp el fogom veszíteni. Életem legnehezebb időszaka volt, de utólag rá kellett jönnöm, hogy csak nekem, őt igazából nem érdekelte. Nem ismerek nála kitartóbb és erősebb kis lényt. A műtétje után egy órával már olyan volt, mint újkorában. Nagyon beteg volt, de az utolsó pillanatig várta, hogy sétálni menjünk. Amikor eljött az a szörnyű nap, egyértelműen a tudtunkra adta, hogy most van itt a vége. Elvittük az orvoshoz és nekem kellett meghoznom azt a döntést, amiről addig azt hittem, hogy képtelen lennék rá. Az orvos beadta neki a szurit, ő pedig szép lassan elaludt örökre. Én simogattam, beszéltem hozzá, ő nézett rám, és igazából megnyugvást és hálát láttam a szemében. Az utána következő hónapok borzalmasak voltak, annyit még életemben nem sírtam, de mára már nagyjából kitisztult a kép. Nagyon sokat segített az is, hogy a másik kutyusom velem volt és együtt meggyászoltuk a társát. Te mint gazdi biztos vagyok benne, hogy mindent megteszel érte. Ők ezt pontosan tudják. Nem félnek a haláltól ahogy mi. Nem gondolkodnak ezen, csak hagyják, hogy megtörténjen aminek meg kell. Most már én is úgy tekintek vissza rá, hogy adtam a kutyusnak egy csodálatos, boldog életet, és persze ő is boldoggá tett engem. Nélküle nem lennék ugyanaz az ember. Ma már azt kívánom, hogy bár kevesebbet idegeskedtem volna azon, hogy milyen lesz ha majd meghal. Biztos vagyok benne, hogy neked még rengeteg időd van a kutyusoddal. :) Használd ki minden percét, próbálj meg nem idegeskedni. Már így is egy csodálatos élete van nálad, és biztosan ő sem szeretné, hogy miatta szomorkodj. Tényleg van olyan kutyus aki simán elél 16-17 éves koráig is, soha nem tudhatod. Nagyon jó gazdi vagy, ne feledd. :)