Ti hogyan reagálnátok a helyemben? Csak engem háborít ez fel?

Amíg a szüleimmel éltem szó sem lehetett kutyáról, akármit tettem, nem engedték. Egyedül egy cicát tartottunk, akit betegen találtunk és meggyógyítottuk, bár hozzáteszem, amióta nem lakok otthon azóta anyám csak simogatja, se állatorvoshoz nem viszi, se semmi...

Szóval nekem volt egy álomfajtám, nagyon sokat kellett rá várnom és gyűjtenem, mert egy nagyon ritka fajtáról van szó, őt is külföldről vettem (szerződéssel, törzskönyvvel, stb és bizony 1000 eurós összegért). A szüleimtől persze kaptam a savazást, hogy én elmebeteg vagyok, hogy ennyi pénzt költök egy kutyára, minek az nekem, mikor növöm már ki ezt a hülyeséget, stb.

Amióta meg nálam van a kutya, na anyáméknak megtetszett és rögtön már ők is akarnak, már ki is találták, hogy én milyen kutyával rakjam össze mert valahol láttak egy hasonlót, abból majd lesznek kölykök és nekik is kell egy. Mondtam, hogy erről le is mondhatnak, mert ivartalanítási kötelezettség van a szerződésben. De hogy jaj úgyse tudja meg senki... Utána meg kitalálták, hogy akkor vesznek ők is ilyen kutyát, ha elpusztul a cica (16 éves már), tudom rá kéne hagynom, de olyan mérges lettem, hogy az hihetetlen... Én éveket vártam és güriztem, mint egy marha, vért izzadva, hogy lehessen ilyen kutyám, ők meg kiveszik a széfből a pénzt és hipp-hopp már ott is a kiskutya, mert rájöttek, hogy aranyos...