Hogy döntheti el az ember mi az a pont, amikor jobb elaltatni a kutyát?

Ezt a gazdinak kell érezni.

Mi elsősorban mindig a fájdalomérzet alapján döntöttünk.

Amíg az látszott, hogy nincs nagy fájdalma (vagy csillapítható), addig nem szántuk rá magunkat.

A kutyánknál akkor éreztük, hogy "vége", amikor fel akart állni odamenni a táljához enni, de már nem tudott. 14 éves volt, akkor már egy éve naponta átkötöztük / betadine-oztuk a sok fekvéstől kisebesedett lábát, és az állatorvos is azt mondta, már nem tud javítani az állapotán. (Egy évvel korábban is volt egy "nem tud lábra állni" jellegű problémája, de akkor a doki még adott neki injekciót, és azt mondta, lát esélyt rá, hogy rendbe jöjjön, és úgy is lett.)

A macskánknak FIP-je volt, amit sajnos az állatorvos csak jócskán megkésve diagnosztizált. Ő azonnal el akarta altatni, de mi még kerestünk egy másik állatorvost, aki a rossz esélyek ellenére hajlandó volt küzdeni érte. Kipróbáltunk egy gyógyszeres kezelést, de amikor láttuk, hogy nemhogy javult, de rosszabb lett, akkor altattuk el, mivel láttuk a cicán, hogy egyre nagyobbak a fájdalmai, és nem jó a közérzete. De amíg láttuk reményt, addig próbálkoztunk. Viszont amikor kiderült, hogy nem fog használni a gyógyszer, nem halogattuk tovább.

Ha a kutyus már nagyon szenved , és nagy fàjdalmai vannak , ami semmire sem reagál, én csak ekkor tudnèk beleegyezni az altatásba. Sajnos már keresztül mentem ezen :( borzalmas érzés , de van , hogy az ő érdekükben muszáj megtenni és elengedni őket.

A kutyusok a kutya mennyországban örökké szaladgálnak, hidd el!:)

Én mindig azt a kérdést szoktam feltenni: vajon ha ő dönthetne, mit akarna?

Egy állat nem úgy gondolkodik, mint az ember. Sokkal intenzívebb bennük az életösztön.

Ha szenved, fájdalmai vannak.

Szerintem a mamádék kutyája hiába él még 1 hónapot, ez már nem normális élet. Nem lát, nem tudja tartani a pisit, alig tud már megállni.

Én nagyon sajnálnám, és nagyon hiányozna. De azt még jobban sajnálnám, ha szenvednie kéne.

"Állatorvos se nagyon tud már segíteni"

Innen. Ha már szenvedés neki az élet, el kell engedni. Elbúcsúzni, meggyászolni, de elengedni.

Az állatokon nehezen lehet észrevenni, hogy szenvednek és fájdalmaik vannak. Amikor az ember azt mondja, hogy szenved az állat, az csupán az emberi érzések kivetítése minden objektív, tárgyszerű megállapítás, mérés hiányában. Ha azonban az ember kicsit hátrább lép és távolabbról, saját érzelmeinek visszaszorításával, némi biológiai ismeretanyag birtokában, képes eldönteni, hogy honnan nincs már visszaút. Csakhogy itt megint az érzelmek állnak szemben az ésszerűséggel, ezért nehéz a döntés.

A leírt eset egyértelmű, ez a kutya elérte a kutya életkor felső határát. Az inkontinenciából nem lehet kigyógyulni, mert az már agyi, idegi károsodás, leépülés jele. Ha tud enni, az csak azt jelenti, hogy nincs étvágytalanságot okozó rosszindulatú daganata, de ha már az izmainak sem tud parancsolni, akkor az csupán már vegetálás.

A mi első vizslánk is 15 körül volt, már nem látott, alig hallott, hatalmas heredaganata volt, húzta a lábát, bizonyos területeken erősen szőrhiányos volt. Aztán amikor egy esős augusztusi héten már a nyaralónkban a folyamatos lihegés, nyálcsorgás mellett nem tudta eldönteni, hogy kimenjen vagy bemenjen a vizeléshez és bement a házba és összevizelte a szőnyeget, akkor az volt az a pont ahol dönteni kellett.

A második vizslánk egy súlyos babézia fertőzésen esett át 10 évesen és bár egy vagyonért kigyógyították belőle, egy év múlva kezdett vizelési gondja lenni. Egyre nehezebbé vált az ürítés valamilyen kideríthetetlen szűkület miatt. Akaratlagosan nagyon nehezen ment az ürítés, 1/2-1 órás séta alatt nem tudott annyit üríteni, mint fiatalabb korában 10 perc alatt. Emiatt naponta 6-8 alkalommal kellett sétáltatni. Aztán eljött a nap, amikor a reggeli séta alatt már csap pár cseppet tudott kipréselni magából, hazaérve azonban 2 perc múlva a nagyszőnyeget teljesen eláztatta. Azaz az akaratlagos irányítás megszűnt, de az automatikus biológiai szabályozás működött. Ekkor kellett dönteni.