Honnét veszik az emberek, hogy a menhelyi felnőtt kutyát nem lehet nevelni? Ez is csak olyan legenda, mint "a kutyának egyszer szülnie kell"?

Vannak olyan menhelyi kutyák, akik felnőtt korukban is jól nevelhetőek. Ezeket mát sokszor előnevelték, csak felnőttként adták be a menhelyre. Szófogadóak, szocializáltak. Én sétáltattam olyan menhelyi tacsit, aki úgy szállt be a kocsiba egy kis autókázásra, hogy mondanom se kellett, hogy neki nyitottam ki az ajtót. A gazdái beadták a menhelyre, mert külföldre mentek. Szerintem ha nagyon akarták volna, kivihették volna, nem hiszem hogy ez megoldhatatlan probléma lett volna. A kutyus hetekig élt egy ketrecben, de aztán befogadták:)

Másik felnőtt kutyust az autópálya mellől szedték össze, vemhesen kódorgott. Bízott az emberekben, annyira jóindulatú kutyus volt, a kölykeit is megsimizhettem később, simán engedte kivenni őket. Ő később egy másik menhelyre került.

Én azt tartom, az ilyen felnőtt kutyákkal nem lesz sok gondja az új gazdának. Nehezebb azokkal, akik a menhelyen nőnek fel. Nekik nem jut annyi emberközelség, mint amazoknak. (Bár azoknak se a legjobb jutott.) Ha kölyökkorukban nem lesznek megsétáltatva (márpedig egy menhelyen erre nincs mindig energia vagy önkéntes), akkor felnőttként borzalmasan nehéz ráerőszakolni a pórázt.

Tehát inkább azt mondanám, azok akiket bántalmaztak, és azért kerültek menhelyre, lehetnek nagyon sérültek, akik többé nem bíznak az emberben, de inkább az a jellemző, hogy ezek a drága lelkek bíznak örökké.

A felnőttként bekerült és előnevelt kutyákkal se lesz gond. Talán kevesebb gondot jelentenek majd, mind az a kutya, aki a menhelyen nő fel, (sajnos előfordul, hogy a menhelyen szaporodnak a kutyák), na ők elég nehéz eset, ugyanis az embert nem tekintik fajtársuknak. Én így jártam a 4 hónaposan kihozott kutyusommal, hogy tulajdonképpen nincs sok bajom vele, de igazán sok örömet se okoz, mert baromi jól megvan nélkülem. A kutyáimmal azonnal megtalálta a hangot (mivel kiskorától kutyák között nőtt fel), de én a mai napig űrlény vagyok a számára, egy másik bolygóról. És nem ért engem, és én se őt. A többi kutyimnak egyetlen mozdulatából kitalálom, mit akar mondani, annyira az én nyelvemen beszélnek, a menhelyi kutyám hiába igyekszik a maga módján jelezni és látom is rajta, hogy "mondana valamit", nem értem. De ez az én hibám is, olyan időszakban vettem magamhoz, amikor nem volt elég időm a nevelésére.

Ha tehetném, én menhelyről csak max. 8 hetes kiskutyát vennék ki, vagy sokkal inkább olyan felnőtt kutyát, aki felnőttként megnevelve került be. Ez utóbbiak szenvednek legjobban a menhelyi körülmények miatt, nekik hiányzik az ember, sóvárogva várják. Rájuk semmiképp nem mondanám, hogy nevelhetetlenek.

Én egy 6 éves kutyát fogadtam örökbe menhelyről, akit a menhelyRE mentettek meg. Egy 2x2m-es kennelben élt egy másik kutyával együtt telepőrzőként (no comment...), térdig a saját hugyában-szarában, enni-inni soha nem kapott rendesen, ellenben verést is szidalmazást rendszeresen.

A menhely volt az első, ahol simogatást és jó szót kapott - 6 év után először.

Testileg, fizikailag és lelkileg is teljesen meg volt nyomorodva, izomzata nulla...

Sok munkába telt visszahozni az életkedvét és a bizalmát, de 2 év elteltével egy maximálisan megbízható, hűséges, bármilyen szituációban szót fogadó, sétánál 100%-ig behívható kutyám lett. Ha kell, megvéd (volt már rá példa), nagy jó házőrző is, de csak akkor ugat, ha tényleg kell.

Sajnos a betegségéből fakadóan nem egy hebrencs, agility-s vagy apportíros kutya, de egy csomó trükköt megtanítottam neki (olyanokat, amiket ő is meg tud fájdalom érzet nélkül csinálni).

Egyik barátnőmnek inárcsi kutyája van (többek értik, mit is jelent ez a szó...), és zseniálisan helyre rakta.

Felnőtt kutyát is ugyanolyan teljesen jól meg lehet nevelni, helyre lehet rakni, mint egy 10 hetes kölyökkutyát, csak a módját kell tudni.