Most döbbentem rá 4 év után, hogy eddig mindig olyan pozícióban aludtam, ami a kutyámnak jó volt . (? )

Nálam nincs. A kutyám az a kutyám. Imádom, de neki is tudnia kell, hogy nem ember. Sokan elkövetik ezt a hibát: nem a kutyát kell emberiesíteni, hanem a gazdinak kell kutyául viselkedni, hogy meglegyen a megfelelő ,kapcsolat.

Arra még nem döbbentél rá, hogy amíg a kutyád él, nem lesz rendes párkapcsolatod? (bár nem tudom, mennyi idős vagy)

lel hát igen mondjuk én nem engednék kutyát ágyban aludni

nem azért, mert juj koszos meg mittudomén, egyszerűen csak nem tartom jó ötletnek

Bizony, egyet értek az előző válaszadókkal. Biztos vagyok benne, hogy remek gazdi vagy, de vannak dolgok amit mindkettőtök érdekében meg kell tagadni a blökitől, mint például az asztalnál evés és az ágyban alvás.

A kutya szempontjából nem jó, mert a falkában csak és kizárólag a falkavezérnek van joga elfoglalni a legkényelmesebb helyeket. Hogy miért? Mert ő a csapat feje, vezér nélkül a falka veszélybe kerül. Ezért fontos, hogy a vezér egészséges legyen (kialudja magát, jóllakjon) hogy legyen elég ereje megvédeni és táplálni a falkáját. Egy ember-kutya kapcsolatban mindenképp az embernek KELL a kutya felett állnia, gondolom egyértelmű, miért. Lehet, hogy a te szempontodból ez egy aranyos gesztus részedről, de kérlek lassan szoktasd le róla.

A te szempontodból sem túl jó ötlet, hisz te magad is mondtad hogy fáj a hátad, valamint nem ismerem a kutyádat, de lehet hogy néha nyáladzik és vedlik, ami gondolom nem túl kellemes. A kutyaszagról ne is beszéljünk. Nekem ugyan nincs semmi bajom a kutyám szagával, de x éjszaka után már kezdene irritálni az ágyamban.

És nem, ismétlem, NEM szívtelenség kirakni az ágyból. (Az a lényeg, hogy fokozatosan csináld)

Lehet, hogy te azt hiszed hogy nálatok nincs határ ember és kutya között, de hidd el, a kutyád szerint VAN. Biztos a te blökid a legeslegangyalibb négylábú a földön, de attól még ő is kutyaként gondolkozik :) Te vagy a főnök, te hozod a szabályt.

8. válaszoló megjegyzését egy kicsit kiegészítem egy személyes tapasztalattal.

Nekem nem 2 kilós szobakutyám van, hanem egy 32 kg súlyú németjuhász-rottweiler keverékem. Teljes mértékben kutyaként van nevelve, mégis imádjuk egymást. Nekem ő az első igazi kutyám (kiskoromban volt egy törpesnacim a nagyszüleimnél, nagyon szerettem őt is, de akkor még nem nagyon tudatosult bennem, hogy "az én kutyám") és ő pedig igazi egygazdás kutya, nagyszüleimet is imádja, de engem tűzön-vízen keresztül követ. (van pár sztorim, de most nem az a lényeg)

Szóóóval, a kutyám régen rettegett a vihartól. Ha kimentem, nyüszítve rontott ki a házából, és hozzámsimult, közben mélyen a szemembe nézett. Én meg jól megölelgettem, simogattam, nyugtatgattam.

Pár hét múlva ismét vihar támadt. Nagyapám - ő a környéken a "kutyaszakértő", tényleg ért hozzájuk - szereti nézni, kivitt egy széket a ház elé (nem az esőbe, van egy tetős rész :D) én meg leültem mellé. Kutyám persze loholt hozzánk. Épp meg akartam simogatni, mikor nagyapám szólt, hogy ne érjek hozzá. Kényelmesen elhelyezkedett, és nézte a hegyeket. Kis idő múlva úgy tettem én is. A kutyám nemsokára lenyugodott, és abbahagyta a nyüszítést, de a dörgéseknél még mindig szorosan hozzásimult. Később minden vihar alkalmával kimentem, leültem, megvakartam a kutyám fülét és csendben néztem a vihart. Most már nem érdekli a zaj.

A lényeg az, hogy a dörgés 'nem bánt', de ezt a kutya nem tudja. Azzal, hogy úgy viselkedtünk, mintha figyelemre méltó sem lenne, azt üzentük a kutyának, hogy nem kell félni, rá sem kell hederíteni.

(Ennek a fordítottja az, ha nincs semmi különös, mégis véded a kutyát, gondolom nem kell bővebben kifejtenem, így is elég hosszú ez a komment :D )