Attól félek, megbántam a kiskutyát - lesz ez másképp?

4 hónapos rottweiler-tacskó keverék (illetve ez a két fajta biztos van benne), másfél hónapja van velünk. Lakáskutya.

Minden nehézség fellépett, amit el lehet képzelni. Betegségek, oltáscsúszás... Arra gondoltam, hogy ha majd elkezdjük utcára vinni, jobb lesz.

De nem javult semmit. Általában nem szeret sétálni, fél a zajoktól (pedig nagyon sokszor voltunk már vele kint), egy utcaszakaszon valósággal végig kell vonszolni, nem segít se jutifali, se labda. Eljutottunk odáig, hogy már tudja, hogy kint is LEHET pisilni (de nem ott KELL), az utcán általában nem mer, csak és kizárólag egy bizonyos helyen, ahova folyton kicipeltem, végül megértette, mit szeretnék tőle.

Az utcán csak akkor, ha nagyon kell neki, és nem bírja visszatartani, hiába dicsérjük meg.

A nagydolog megint más kérdés, lehetetlen rávenni. Két órás séta, de visszatartja, és csak bent áll neki. Felkapom, rohanok vele vissza az utcára, semmi. Behozom, folytatja.

Teljesen feladtam.

Most bezártam a szobámba, mert itt alszik, és nem akar idepiszkítani, ilyenkor mindig jelez ha kell neki, ezért ma még nem történt baleset (bár a reggelek más kérdések). Ma először a nagydolgát is az utcán végezte el, de félek, ez is csak egy véletlen volt, mert nem bírta tovább, miután egész nap visszatartotta.

Egyébként nagyon kedves, jószándékú kutya, alkalmazkodik, gyorsan tanul, csak... Rengeteg a gond vele, és biztos vagyok benne, hogy mindent elrontok a nevelésében. (első kutya ugyebár)

Sokszor érzem úgy, hogy inkább macska vagy méginkább hal kellett volna nekem.

A családom azzal nyugtat, hogy később minden rááldozott órám visszafizetődik, de én már ebben sem hiszek.

Ti is így voltatok az első kutyátokkal, vagy csak én vagyok ilyen defektes?