Ti nem lesztek ettől depisek?

Én is így vagyok ezzel, nagyon elszomorít ez.A kutyusomat is olyantól fogadtuk örökbe, aki elaltattatta volna. Mondjuk az még talán a jobbik eset.

De én is megfogadtam, hogy ha bármikor kutyát szeretnék, azt menhelyről :) A cicánk is menhelyről van.

Én is sajnálom a menhelyes állatokat, ugyanakkor nemigen szeretnék menhelyes állat gazdája lenni.

Ennek fő oka az, hogy hadd döntsem el én, hogy milyen kutyát akarok és hadd neveljem olyanná, amilyenné akarom/tudom. Ne én szenvedjek azért, mert egy felelőtlen gazda elhagyta a kutyát, ezért a kutya testileg vagy lelkileg beteg lett, aztán hónapokig csak rehabilitáljam (illetve elvesztem a cuki kölyökkutya kort), mire kezdhetem a nulláról egy igazán hálás kutyával.

Egyértelműen az a véleményem, hogy minden kutyát, ami nem törzskönyves vagy törzskönyves, de nem javasolt tenyésztésre, azt ivartalanítani kellene! Fejezzük be a szaporítást! Ez viszont annyiból nem jó, hogy így nem lesznek keverékkutyák, pedig azok is nagyon édesek, szerethetőek és rendkívül okosak tudnak lenni!

A másik megoldás az lenne, hogy a gazdát kellene valamilyen módon megnevelni, de miután a biciklizéshez és az elektromos biciklizéshez sem kell semmilyen vizsga vagy kresz előismeret (pedig még halálos baleset is jócskán előfordul), addig ne várjam el, hogy a kutyatartáshoz bármilyen feltételt szabna az állam.

A mi két kutyánk is menhelyről van. Nagyon nehéz volt dönteni, nehéz választani, hogy kit mentsen az ember. Ez mindig nagyon rossz és szomorú, de aztán csodálatos, amikor kihozza az ember valamelyiket.

Bizonyos dolgokban az emberek tévedésben vannak, mert a menhelyen nem csak keverék kutyák vannak és nem feltétlenül azért kerültek oda, mert kidobták. Szerencsére ez a chip rendszer miatt remélhetőleg már visszaszorul.

Ezenkívül borzasztóan hálásak a befogadott kutyák, a mieink imádnivalóak. Persze a kiskutya kor nekem is kicsit hiányzik, néha elképzelem milyen cukik lehettek, hisz most is nagyon aranyos pofijuk van. Van a befogadott kutyákban némi titok, hol lakhattak, mi volt a nevük stb. De nem kell megijedni attól, hogy problémásak lehetnek, ez azért nem evidens.

Sajnos az ember nem fogadhat minden évben örökbe kutyát és engem is elszomorít, hogy most kiválasztottam kettőt, de nem tehetem meg, hogy többet felvállaljak. Meg sem nézem az ilyen oldalakat, mert egyszerűen nem tudok most többe tenni.

"Ennek fő oka az, hogy hadd döntsem el én, hogy milyen kutyát akarok és hadd neveljem olyanná, amilyenné akarom/tudom. Ne én szenvedjek azért, mert egy felelőtlen gazda elhagyta a kutyát, ezért a kutya testileg vagy lelkileg beteg lett, aztán hónapokig csak rehabilitáljam (illetve elvesztem a cuki kölyökkutya kort), mire kezdhetem a nulláról egy igazán hálás kutyával. "

Már bocs, de ez nagy marhaság :) Ha megveszel egy fajtatiszta kölyköt, akit példásan nevelsz pici korától fogva, kamasz korában ugyanúgy kattanhat egyet aztán meg szenvedsz vele, amíg normális kutyát faragsz belőle.

Minden kutyával munka van, dolgozni kell velük. Én gyepmesteri telepről hoztam haza egy tipikus fekete, nem túl szép, esélytelen keveréket, felnőttet. A következő kutyám is gyepiről lesz, valszeg egy még öregebb (imádom az öregebb kutyákat). Ja, volt vele macera, de türelem, gyakorlás és napról-napra ügyesebb és nagyon ragaszkodó.

KÉRDEZŐ: De, engem is nyomaszt, pont ezért gyepiről hoztam én is egyet. Direkt nem a legszebbet (már abból a néhányból amelyikkel megvolt a közös hang :) ), mert azokat úgyis elviszik. Egy fekete kis nyomi kutya meg nem kell úgyse senkinek :D

Engem is nagyon megrendít, főleg, hogy érzem, hogy én mennyire keveset tudok tenni. 2 kutyám van, az egyik kutyamentőktől, a másik az utcáról közvetlenül. 2 életért vállaltam évtizedes felelősséget (én ezt is nagyon súlyosnak érzem, persze amellett, hogy minden velük töltött percet nagyon élvezek), és elkeserítő látni, hogy több száz, ezer kutya várja, hogy valaki ezt velük is megtegye... Naponta kerülnek be gyepire az ebek, és rossz belegondolni, hogy naponta kellene jusson egy ember, aki egy életre szóló döntést hoz valamelyikükért, miközben ez a folyamat, a kutyák be-, és kikerülése végtelennek tűnik.

Néha én is elgondolkodom, milyen lenne, ha egy tökéletes, tenyésztőtől vásárolt kutyim lenne, akit apró kora óta én nevelek, én gondoskodom a szocializációjáról. Biztos, hogy megvan a maga varázsa, és én is vágyakozom rá néha. De nem tudnám megtenni, hogy százezreket költök egyetlen kölyökre, mikor sok kutya éhezik menhelyeken, amik a fennmaradásért küzdenek.

Biztos, hogy nem mindig egyszerű a mentett kutyákkal, nekem is két esélytelenkém van, egyikük csak mert csúnyácska és idős volt, másikuk agresszióproblémás. Igazából azt gondolom, minden mentvényben van valami hatalmas ajándék. :) Az előbbi kutyust csak egy kicsit kellett megismerni, és máris egy tündéri aranyos kutya lett a szememben, és nagyon megszerettem. A másodikkal pedig nyilván nem egyszerű az élet, de az agresszióján dolgozunk, tanítás terén pedig más gazdik csak irigykednek, annyira gyorsan és hatékonyan tanulunk, mert nagyon okos, és hihetetlenül hamar rájön mindenre. :) És kicsit közvetettebb módon is rengeteg dolgot kaptam, ami most nem lenne, ha tök OK lenne a kutya. :) Még az is lehet, hogy kicsit unnám... :)

Szóval szerintem minél több energiát nyomsz egy kutyába, annyival több energiát tesz abba, hogy valahogy meghálálja. :)