Miért pont a barátom kutyáját nem kedvelem?

Világ életemben imádtam a kutyákat, kicsiket, nagyokat, rövid szőrűt, hosszú szőrűt, nyugodtad vagy pörgőset.

A barátomnak is van kutyája, mikor megismerkedtünk, az első hónapokban imádtam, tényleg.

Aztán egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy mindenkinek csak ez a kutya a legfontosabb, a többi (például) kóbor kutyával nem törődnek egy fikarcnyit sem, számukra ő a tökéletes, mindegy, hogy milyen kárt csinál, mindenen mosolyognak.

Nem szólnak rá, nincs nevelve, akaratos, makacs, mindig az van amit ő akar, nem lehet úgy enni, hogy ne legyen nyál a kaja, de ha én rá merek szólni, még én vagyok a k.cs.g

Bundás, de 3 éve nem volt alaposan megfésülve, össze-vissza kap enni, ahogy esik, pedig megkapja a legjobb tápot. Sétálni én vittem el egyszer, meg mindig kiengedik az utcára, ha nem így van, a kutya hisztizik, tombol, hogy márpedig ő akkor is ki akar menni.

A barátomat is megkértem valamelyik nap, hogy ne aludjon bent a kutya (mert 6 éven keresztül kinti volt, csak amióta járt más kutya is a házban, azóta bent van, meg mert csak ennyi foglalkozás van vele, hogy bent alszik a szobába)

Szóval szépen feltakarítottam mindenhol, a hátam utána majd' leszakadt (nem bírom a sok hajolgatást), allergiás vagyok, és éjszaka rosszul alszok, mert a kutya zavar.

Nekem is van kutyám, vele is alszok, tőle is hapcizok, de ő valahogy nem zavar, plusz ha allergiázni akarnék éjszaka, akkor itthon is megtehetném..

Nem is feltétlenül a kutya iránt érzek rosszul, hanem inkább, hogy hogy vannak vele, vagy nem is tudom, de engem zavar hogy mindig az van amit a kutya akar, megy a kifogás folyamatosan..