Voltatok már olyan helyzetbe amit muszáj volt megtenni kutyátokkal, de soha nem bocsátotok meg magatoknak?

Nekem volt egy ideggyenge stafim. Mindentől és mindenkitől félt. Három hónapos korában kértem el egy vadbarom szaporítótól. Tele volt bolhával, remegett félelmében, és a gerince el volt deformálva.

Állatorvos azt mondta, valami erős trauma érhette, pl. odasóztak neki valamivel.

Négy évig volt velem, de dolgozni nem tudtam vele, mert félt. Félt a vonaton buszon stb. Pedig pici korátol vittem magammal mindenhova, hogy szokja.

Vennem kellett egy kölyköt aki alkalmas öv. munkára. Amíg kicsi volt nem volt probléma. De olyan 8 hónapos kora körül kötekedni kezdett a stafi vele. Simán csak feküdt a kissebbik kutyám, egyszer csak odament a stafi és betámadta. Ezt megcsinálta párszor ( el se hinném ha nem látom ) Az utolsó alkalommal hárman szedtük szét őket, de a stafit majdnem megfojtotta a kissebbik.

Döntenem kellett. Elvittük egy menhelyre ( nem gyepire ). Amikor beraktam az idegen autóba ...... Soha nem felejtem el a szemeit.....

Sajnos akkor még panelba laktunk, nem tudtam megoldani hogy külön legyenek. Közben gazdát kerestem neki. Alig telt e l egy hét, a egyik ismerősöm jelezte szivesen befogadja. Tudtam hogy jó helyre menne. Így visszamentünk együtt és elvitték a stafit. Akkor nagyon boldog volt amikor beugrott ismim autójába.

Azóta is furdall a lelki ismeret, soha nem bocsátom meg hogy elvittük őt. :-(

Veletek volt már ehhez hasonló?