Hogy viseltétek a kutyátok végső elaltatását?
Megállapodtunk a kutyámmal, hogy jelez, ha elég volt neki és úgy érzem ez az idő eljött sajnos. Öreg és beteg, már nem kutyához méltó az élete. Két napja érzem azt, hogy feladta és nem akar már tovább harcolni. Csak néz rám nagy boci szemekkel, az én szívem pedig majd megszakad. Felhívtam a dokinkat, hétfőn vár minket, vagy kijön, reggel megbeszéljük.
Tudom, hogy neki így lesz a legjobb, de ő az első kutyusom és amióta tudom, hogy vége, folyamatosan csak ülök mellette és zokogok. Tudom, hogy ez hétfőn sem lesz máshogy, már szabit is kivettem aznapra. Képtelen lennék bemenni dolgozni.
Egy állatorvos mennyire van hozzászokva ilyen pillanatokban a könnyekhez? Kibírta itt valaki ezt a procedúrát sírás nélkül? Mindenképpen ott akarok lenni mellette és elköszönni tőle, az utolsó pillanatig simogatni a buksiját és anyu is biztosan eljön velünk, de mindketten borzasztóan ki fogunk borulni úgy érzem.
válasza: válasza:
válasza:biztosan hozzá van szokva, illetve nemtudom.
Én mondjuk, hacsak nagyon nem vészes a helyzet, mindenképp próbálnám megadni a kutyának a természetes kimúlás "lehetőségét" oké ez elég hülyén hangzik, de mégis...
Több közeli családtagomat veszítettem el elég fiatalon, bár ez nem ide tartozik, szóval tudom milyen érzés elveszíteni valakit akit szeretünk.
Azért arra gondolj, hogy a halál az élet természetes része, egyes kultúrák ünnepként tartják számon, vagy legalábbis tiszteletben tartják azt, hogy az ember/állat természetes módon múljon ki, ehhez megvan mindenkinek a joga.
A gyászra pedig érdemes és kell is időt szánni, töltsd szabadságban ezeket a napokat, ereszd ki/éld meg amit kell, ne szégyellj sírni akár az állatorvos előtt sem.
válasza:Én még gyerekként úgy rendeztem el ezt magamban, hogy a születés sem biztos hogy kevesebb fájdalommal jár, ha azt nézed... akkor születik meg egy "bébi" mikor odabenn már nem fér el, nincs oxigén, nem tudna ott életben maradni. Az az út, míg kijut a "felszínre" ahol semmit nem ismer, sem kevésbbé fájdalmas, mint a kimúlás.
És szerintem így teljes a kör, illetve az élet, ha van egy eleje, és egy vége, és hogy milyen állapotban ér valaki egyikből a másikba, tulajdonképp teljesen mindegy. A lényeg az hogy az illető/eb maga végigjárja az utat, és igen, kívülálló szemmel ez nem mindíg vonzó.
Lehet kicsit szentimentálisnak hangzik, de én ezt így rendeztem el magamban. Biztosan vannak más szempontok is.
válasza:sajnálom ami veled történik. Én nagy kutyás vagyok, de szerencsére még ilyen helyzetben nem voltam, bár, szerintem nem sokára leszek :( 14éves német juhászom van.
Egyszer volt egy cicám, őt nagyon nagyon szerettem, olyan volt, mint egy kutya :)
Hallgatott a nevére, és ha kiálltam a teraszra nem ciccegni kellett, csak a nevét kiabálni, és már szaladt is, akárhol volt.
Mindenhova jött velem, együtt aludtunk, tanultunk. Ha ültem, és írtam vagy valami amihez előre kell hajolnom, ő rámászott hátamra, és a tarkómnál aludt.
Egyetlenegy macska volt, akit a kutyáim elfogadtak, pedig sose voltak macskákhoz szoktatva.
Minden szép és jó volt míg egyszer hívtam a cicám, és jött, csak a bökkenő az volt, hogy két hátsólábát húzta.
Elvittem dokihoz, és mondta, hogy egy kutya(sejtem is, hogy melyik) elharapta a gerincét, és pont úgy tört el, hogy nem halt bele, de lebénult "deréktól" lefelé.Se pisi, se kaki szabályozás nem volt, ahogy feküdt úgy jött ki belőle a végtermék.Pluszba be is tályogosodott.
A doki lekezelte de sajnos mondta, hogy ez így már nem élet a cicánk, és jobb lenne altatni.
Én konkrétan zokogó rohamot kaptam, levegőt alig tudtam venni. A doki nagyon rendes volt, amíg nem nyugodtam le nem hívott be más embert a rendelőbe. Meg mondta hogy ez nem fáj neki jobb ez neki így meg stb..
Akkor fogadtam meg, hogy többet cicám nem lesz. ennek már5 éve, és azóta is tartom magam. Ha a kutyáimmal történne valami, hát nem tudom, Kitartást neked a nehéz pillanatokra.
Gondolj arra, hogy ezzel neki is jobb lesz, nem szenved tovább. Legyél vele az utolsó pillanatig.
Erre sajnos ha agyban fel is készülsz lelkileg nagyon nehéz.
válasza:Nagyon nehéz volt. Végigzokogtam, végigzokogtuk. És simogattuk. Zokogva. Az állatorvos megértő volt, tudja ő, hogy ez mennyire nehéz. Sok kétség is volt bennem, hogy ő biztosan ezt akarta-e (súlyos, gyógyíthatatlan beteg volt és már nagyon szenvedett), de ma már, az idő múlásával már tudom, hogy jól döntöttem.
És most is folynak a könnyeim, hogy visszaemlékszem. Valamivel több, mint egy éve történt. Nem kell, hogy ki akard bírni könnyek nélkül, engedd csak szabadon a fájdalmadat, ez természetes.
Én már azt érzem, hogy bár fáj a hiánya, de hálás vagyok, hogy volt nekünk. Megszépítette az életünket, jobb emberré tett minket.
Kitartást és sok erőt kívánok!
Hát én is elsírtam magamat ismét a válaszaitokon, de köszönöm a támogatást! Ha akarnám sem bírnám ki sírás nélkül ezt a pillanatot, de imádom a kutyámat képtelen lennék az utolsó pillanataiban magára hagyni. Remélem a dokink is megérti, hogy családtag volt és ehhez méltón is tudunk csak elbúcsúzni tőle. :(
13 éves közepes termetű kutyus. Sajnos 2,5 éves korában kiderült, hogy diszpláziás. Ezzel viszonylag jól megtanultunk együtt élni. Akkoriban a doki úgy vélte fölösleges megkínozni egy kockázatos műtéttel, ugyanis annyira nem súlyos. Mire komolyabb lett az állapota, addigra pedig volt annyira idős, hogy már ezért gondolta úgy, hogy nem kellene egy ilyen kaliberű műtéttel kínozni.
Tüneti kezelést kapott egész életében ha fájdalmasabb időszakai voltak, speciális tápot és táplálékkiegészítőket, vitaminokat is kapott végig, illetve kúra szerűen a nehezebb időszakokban fájdalomcsillapítót, így átvészeltünk együtt jópár évet.
Megöregedett, egyre nehezebben bírt felkelni, aztán egyszercsak szinte semennyire. Komoly ízületi gyulladása volt/van és a veséje sem működik már valami jól a doki szerint. Mostmár nem bír felkelni egyedül, csak ha a hasa alá nyúlok és felállítom szó szerint. Így még sétál egy kicsit, ha arról van szó, de nem tudja koordinálni már a pisi kakit sem, alig eszik, csak amennyit kézből sikerül beletuszkolni, inni szinte semmit, szintén csak amit sikerül beletuszkolni. Nem látom már "vigyorogni", én úgy érzem, hogy itt a vége. Ez már nem kutyához méltó élet és kicsit azt is érzem, hogy ő sem harcol már. Nem próbál felkelni, sem enni, sem inni, nem érdekli semmi. Csak fekszik és várja a végét. :'(
A dokink már az ízületi gyulladás és vese problémák kiderülténél felkészített minket, hogy hagyjuk elmenni, ha eljött az idő, mert tüneti kezelésen felül nem tud mit csinálni vele.
válasza: válasza:Ott voltam vele anyummal együtt,öreg volt és mind a két veséje leállt neki,nem volt választás.Az infúziós kúrát nem viselte jól,így el kellett altatni.
Nem bírtam ki sírás nélkül,hiszen 9 éves korom óta velem volt 22 éves koromig.Immáron 1 éve történt mai napig elsírom magam ha arra a napra gondolok.Nem volt már semmi ereje,de arra még igen az utolsó percekben,hogy megnyalja anyu és az én kezemet is.
Nekem annyi szerencsém volt,hogy 3 hónappal az altatása előtt ide került egy kölyök kutya és minden figyelmemet lekötötte az altatás után is.De azt látni,hogy mikor hazajöttünk az altatás után,hogy a kölyök is keresi a kis öreg társát mindenhol 2 héten át és sírt utána borzalmas volt.Szegény azt hitte,hogy csak sétálni ment le a papóka.
válasza:A napot, ami eltelt onnantól, hogy meghoztam a döntést, odáig, hogy kijött az orvos végig bömböltem. Tulajdonképpen ez megerősített a döntésem helyességében. Szerencsétlen kutyának súlyos fájdalmai voltak, és rohamai, és az ember, aki egész életében a határozott és nyugodt, biztonságot teremtő fönök volt, kisgyerekké zsugorodba bömböl a pofájába.
Szörnyű volt kudarcot vallani, érezni, hogy várja tőlem a megoldást, és én tehetetlen vagyok.
Szerencsére a dokim jófej volt, előre szólt, hogy a legjobb, ha otthon vagyunk és együtt van a falka, hogy mindenki lássa, értse a helyzetet. Egész nap indiai zenéket hallgattam, hogy valami kicsit megnyugtassa a lelkem, meg mindenféle nyugtató meditációs izéket.
Mikor kiért a doki, megkért, hogy menjek ki a teraszra, gyújtsak rá, nyugodjak meg és szedjem össze magam, mert a kutyámnak most rám van szüksége nem egy bőgőmasinára.
Szóval összeszedtem magam, erős voltam. Az ölemben volt a feje, simogattam végig.
Éreztük, ahogy a fájdalom tovaszállt a szobából és megkönnyebbülés jött a helyére. Meg hatalmas üresség. De már nem sírtam annyit.
Mondjuk így végiggondolva most megint bőgök, ma is vele álmodtam. Sokszor nyomaszt, hogy jól döntöttem-e, de addigra már mindkettőnket felőrölt a betegsége, amire nem lett volna gyógymód, csak talán még pár napot nyerhettünk volna, azok is fájdalommal terhelten teltek volna el.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!