Ez mennyire normális vagy beteges kutya halála után?

ha porazon setaltatta volna a kis kutyat ez az esetek nagyreszeben elkerulheto lett volna!

am ez mar beteges, en is megsirattam a kutyam, de ez sok.

És?

Anyám az első időben nyugtatót szedett,hogy tudjon aludni éjszakánként valamennyit miután leukémia miatt el kellett altatni a 23 hónapos kutyát aki 10-11 hónapja volt nála.

Szörnyű érzés elveszíteni egy kedvencet,van ki így van ki úgy dolgozza fel.

Nekünk is meg van a mai napig a volt kutyánk póráza,hámja,fésűje,tálja,játékai és a fekhelye.

Sőt még egy ilyen kis "szentélye" is van.

[link]

9 hónap is idő, arra bőven, hogy az illető nagyon a szívébe zárja. Szerintem normális, ha az ember meggyászolja azt, akit szeret, legyen az egy családtag, egy barát, egy kedves ismerős, vagy egy házi kedvenc (társ).

Ha ilyen gyakran gyújt gyertyát, akkor folyton ezen járhat az esze, ami nem jó, ebbe sajnos bele lehet betegedni... Nekem 18 évig volt hű társam egy kutya, a halála után teljesen összetörtem, napokig sírógörccsel voltam, féltem kimenni az utcára, mert mindenhol szaladgáló kutyákat láttam... Aztán hoztam egy másik kutyust a családba, határozottan segített már pusztán a jelenléte! Igazi terápiás kutya :)

Azért egy kutya elvesztése is igen nagy trauma. Persze a legtöbb ember, főleg akinek nincs kutyája, az könnyen rávágja, hogy ugyan csak egy kutya... És nyilván egy szeretett (emberi) családtag elvesztése ennél nagyobb veszteség, de akkor sem lehet ilyen racionálisan kezelni ezt a témát.

A legtöbb kutyásnak a kutyája szinte családtag! Főleg ha még benti kutya is! Az ember, még ha nem is tud beszélgetni vele, akkor is kommunikál vele és a kutya is ővele. És ha ez egyszercsak hirtelen megszűnik...,

ha nem halljuk többé a szuszogását, ha nem ugrál köröttünk, hogy menjünk már sétálni, ha nem kell többé enni adni neki és nem kell utána takarítani, ha nem ugat már, amikor valami furcsa zaj jön kintről, csak ott van elmosva a tálkája, és mozdulatlanul a fekhelye még a szagával, de csak a csönd van és az emlékek, meg a szomorúság...

Egyénfüggő is, hogy ki mennyi idő után felejt. De azért a legtöbben akaratlanul is visszaidézik, mintha ott lenne. Borzasztó az a csend... Még egy zajosabb családban is feltűnik, ha eltűnt egy kis csendes kutya!!!

A felejtésnél közrejátszik szerintem:

-hogy mennyi ideig idézzük fel újra és újra tudatosan a kutyust,

-vagy hogy akarjuk-e tudatosan mielőbb elfelejteni, hgoy kevésbé fájjon?

-hogy mennyire sűrű a programunk, mennyire van időnk rá emlékezni,

-hogy a kutyatartás után jön-e új feladat a helyébe, esetleg befogadunk-e a közeljövőben újabb kutyát?

Pl most tél van. Biztos az ismerősödnek is kevesebb teendője, kevesebb programja van, talán ez is hozzásegít a hosszú gyászhoz. Nyáron legtöbben nem érünk úgy rá, nem?

És valószínűleg olyan típusú ember, aki legalább a kutya emlékét próbálja életben tartani.

Az, hogy hetente kimegy hozzá, szerintem normális, aranyos. Az online gyertyagyújtogatást túlzásnak tartom, és őszintén szólva nem látom értelmét még emberek esetén sem. De lehet emiatt bennem a hiba, végülis én a facebookot is fárasztó dolognak tartom...

A sok kép és póráz megőrzése meg nem baj...

Előbb-utóbb elfelejti, elteszi a pórázt, mert útban lesz, vagy ha lesz másik kutyája, akkor majd vele fog foglalkozni...

Én is hetekig pityeregtem otthon a kutyám halála után, mert sokszor feltűnt utána, hogy nem szuszog a sarokban, nem zörgeti a kilincset, stb... És szinte naponta hátramentem a sírjához. Azt mondtam, hogy most jó pár hónapig biztosan nem akarok másik kutyát.

De a kutyám halála után néhány héttel kénytelen voltam befogadni két másik kis állatot, mert úgy alakult, hogy segítenem kellett ezzel valakin. Ők nem kutyák. Mindenesetre sokat kellett foglalkoznom velük, és egyszerűen sok örömet jelentettek számomra, és így már időm sem volt a kutyám emlékén őrlődnöm... nem tudom enélkül meddig "hallottam" volna, hogy nem szuszog a sarokban a kutyám...

Ez a két állatka segített felejteni, pedig nem ezért fogadtam be őket. Különös.

Szóval időfüggő, egyénfüggő, és teendőfüggő a felejtés én szerintem.

(Az online gyászt és gyertyagyújtogatás értelmét meg magyarázza már el valaki, hátha megértem...!)

4. vagyok.

Amit a 7-es válaszoló írt, minden sora igaz, borzalmas az a csend. Nekem a kutyám öreg korára nagyon beteg volt, én főztem rá, etettem, kezeltem, ápoltam. Aztán annyira rosszul lett már a múlt héten, hogy úgy döntöttünk, jobb neki, ha elaltatjuk, nagy fájdalmai voltak, nem is volt magánál. Hát pokoli volt, ráadásul nagyon messze van tőlünk a sírhelye, de egy nagyon szép telken, ahol majd nyáron csicseregnek neki a madarak. (megint sírok)

Mikor másnap reggel fölkeltem, mindenütt csönd a lakásban, nem volt kit etetni, üdvözölni, szeretni....

3 nap múlva sintér telepre mentem és elhoztam egy kutyát. Nem azért, mert pótolni akartam az előzőt, hanem mert nekem szükségem van segítségre, egy kis társra és tudom, hogy rengeteg állat van, akinek nyomorúságos sorsa van. Előző kutyámra ráadásul nem is hasonlít egyáltalán, sőt, ilyen aránytalan, idétlen kinézetű kutyáról még csak nem is álmodtam volna, az állatorvos is nevetőgörcsöt kapott XD

Nekem nem kutyám, hanem cicám ment el. 8 évig volt velünk. Hirtelen halt meg mostmár 1,5 éve. A mai napig gondolok rá, és van, hogy el is sírom magam.

Az első héten ki sem keltem az ágyból. Nyugtatót szedtem. Alig ettem. Mély depresszióba estem. Hetekig nem tudtam oda menni, ahol ő feküdt, mármint abba a szobába. De van még cicám, és ők segítettek felejteni.

Annyira meg lehet szeretni őket!

Az egyik szomszédom egy 18 éves cicát vesztett el már jó pár éve, és még mindig gondol rá! Amkor beszélgettünk róla folyt a könnye.. Nem lehet őket elfelejteni. Nekem a mai napig eszembe jut az a két kutyus, akik gyerekkoroban voltak nálunk. Pedig ennek is már két évtizede! Nemazt mondom, hogy állandóan, de még mindig gondolok rájuk. Ő sem fogja elfelejteni. Nagyon empatikus, nylt szívű ember lehet, talán egy cseppnyi bűntudata is van még mellé. Ezt nem tudom.

De az idő segíteni fog neki is. Nem, nem fogja elfelejteni soha. De hagyni kell gyászolni. Mert igenis lehet szeretni őket is ennyire. Élő, érző lények, akik ráadásul kötődnek hozzánk, örülnek, szomorúak, szeretnek.

A halál mindig a hátramaradottaknak, a szeretteinknek rosszabb!

Nálunk édesanyám nem egy nagy állatbarát. Viszont apukám nagyon szereti az állatokat, igaz neki soha nem volt gyerekkorában. Nekem már volt papagájom, tengerimalacom. Most pedig van egy kutyám.

Tudod annak ellenére, hogy anyukám mennyire közömbös volt korábban a kutyákkal szembe, most (így 7 évnyi kutyával töltött év után) ő az, aki hihetetlenül tud aggódni a kutyám miatt. Ezen a héten 3x kaptam rajta, hogy a neten eltűnt-talált kutyákról nézeget képeket :)

Ha anyukám eszik, és a kutyám nincs ott 5 másodpercen belül, hogy kunyizzon, akkor már aggódik, hogy biztos beteg. Ha a kutyám reggel nem ugrik fel az ágyra egy jó reggelt puszira, akkor valami biztos történt vele...

Ha egyszer meghal a kutyám, édesanyámat is nagyon meg fogja viselni. Pedig -mint írtam- ő maga nem tartana állatot, mert ő nem egy nagy állatbarát.

De akivel ennyi sok évet töltesz együtt, akihez csak jó élmények és emlékek kötnek, aki mindig örül Neked, és soha nem haragszik meg Rád...annak az elvesztése borzalmasan nehéz. Még 9 hónap után is.