Egy nőstény kutyának okoz az lelki sérülést, ha eladják a kölykeit?

Na 3-as, ezt nem kellett volna. De még úgyis kapsz érte.

Az anyaállat nem ragaszkodik úgy a kölykeihez mint egy ember. Természetes módon védi, ápolja őket. Ha az egyik eltűnik, lehet keresi egy ideig, majd tudomásul veszi, hogy nincs és a megmaradtakkal foglalkozik. Nem kesereg, nem őrlődik a "múlton". Azzal foglalkozik, ami van. Amúgy ha időben választják el a kicsiket, akkor az anya már nagyjából maga is elkezdi leválasztani a kölyköket. Így valójában csak elősegítjük, felgyorsítunk egy amúgy természetes folyamatot.

Ha az újszülötteket veszik el tőle, akkor keresi őket és napokig "lelki beteg" lehet, de ha megfelelő időben történik a leválasztás, akkor nem különösebben viseli már meg őket. A kölyköket jobban.

Sosem felejtem el, egyszer oltásra vártunk az állatorvosnál, amikor hoztak egy tacsit, aki áll vemhes volt és elkezdett furán viselkedni a csipogós játékával. Kölykének hitte, tisztítgatta, hurcibálta, ha elvették tőle őrülten nyüszített. Előttünk mutatta meg a gazdi a dokinak miről is van szó és olyan keservesen sírt a játéka hiányában, hogy a szívem teljesen összefacsarodott... :( Így viselkedhet egy mama is, ha hirtelen az összes kölykének nyoma veszik túl korán.

Bizony hat-nyolc-tízhetes korukra az anyának már kellően tele van a hócipője a vérét szívó, nyivákoló kis izékkel. Ezt ki erélyesebben, ki békésebben adja tudtukra - az egyik kutyámat hathetes korában komolyan (véresre) megharapta az anyja, meg az egyik alomtestvérét is, mert annyira elege volt már belőlük.

Ha egyszerre tűnne el az összes kölyök, biztos lenne hiányérzete, de ha egyesével, apránként fogynak el, inkább örül, hogy van egy kis nyugta végre.