Örökbefogadási napon totál kikészültem! Normális vagyok?

1 hónap telt el, amióta kiírtam a kérdést, gondoltam jelentkezek.

Sokat jártam kint azóta a kutyák között, szoktam a helyzetet, kerestem az igazit. Közepes termetű kutyust szerettem volna jó természettel, akinek kevés az esélye egy új gazdira.

Amikor elmondtam, hogy olyan kutyust szeretnék, akire "rá se néz senki", de jó kedélyű, vidám, barátságos kutya, akkor bemutattak egy dog keveréknek. Koromfekete, fehér nyakkendővel. Minden belső szervem tiltakozott, nem... Mit kezdjek egy ekkora kutyával?? Aztán összeismerkedtünk és egymásba szerettünk. Gyakorlatilag az első héten éreztem (az ellenérzések ellenére), hogy ő lesz az. Még azért pár hetet rágódtam rajta, nem tudom hogy fog menni az együtt élés, de folyamatosan látogattam, szoktuk egymást és megszületett a döntés: hétvégén végleg hozzánk költözik, bővül a család egy hatalmas taggal. :)

Egy 10 év körüli öreg úr lesz az új családtagunk és bár előre félek az elvesztésétől, hiszen még a régi "szerelem" elvesztése is olyan friss, de annyira érzem, hogy jót teszek vele... :)

Minden simiért vigyor jár cserébe és bár nem egy tökéletesen jól nevelt úr, a menhelyen megtettek mindent, hogy ne törjön zúzzon, taposson agyon senkit és így növeljék az esélyeit. A közös sétáinktól egyenesen rettegek (nem túl póráz kompatibilis), de ígéretet kaptam arra, hogy segítenek erre is megtanítani, ha egyedül nem menne. Mindegy, ha nem tudom már rávenni sehogy így öreg korára a normális sétára, akkor is boldogabb élete lesz a hatalmas erdőszéli udvarunkban, mint egy menhely pici kenneljében. :)

Köszönöm a biztató szavakat és jó tanácsokat, MEGTALÁLTAM! :)