Csak en gondolkozok ilyeneken?

Nekem olyan szinten jut eszembe, hogy hova ássam a kutyámat. Mármint, ahol most lakunk, ide nem szeretném, mert szeretném, ha mindig velem lenne, viszont innen el akarunk költözni. A szülői házban meg nem szeretik a kutyákat, de mégis ott nőtt fel (én is és a kutyám is).

Egyre többet gondolok a hamvasztásra. De remélem nagyon sokáig nem kell még ezzel foglalkoznom.

Én is sokat gondolok az elmúlásra, pláne ahogy látom a kis öregemet megöregedni. Régen ezerszer is eldobhattam neki a labdát, sosem unta meg, repült utána. Sétánál meg én repültem utána. Mostmá 2-3-szor elszalad a labdáért és elég volt a játékból, fülig ér a szája, de nagyon gyorsan elfárad. Sétánál is mellettem bandukol komótosan.

Olyan jó lenne, ha a kutyák is élhetnének legalább 40 évig. :)

Egyelőre nem tudom, hogy a környéken van e lehetőség hamvasztásra, még nem volt erőm utána nézni, de ha van, akkor a pénztárcámat nem kímélve én ezt fogom választani, pont azért, amit leírtál. Embereknél is brutál rossz érzés nekem, hogy beásom a földbe úgy, ahogy van. Könnyebb az elengedés hamvak formájában számomra.

Hogy a hamvaival mit teszek majd, azt még nem tudom. Talán kialakítok neki egy kicsi részt az udvarban, talán szétszórom a kedvenc séta helyünkön, ez még a jövő kérdése, de így legalább bárhova megyek/költözök, nem kell olyanokon agyalnom, hogy szegényt itt kell hagynom.