Nem érzitek úgy, hogy a kutyátok túl sok időt vesz el az életetekből? Mi alig tudunk egymással foglalkozni a párommal, szinte sehova nem tudunk kimozdulni, mert mindig hozzá kell igazodnunk. Ti ezeket hogyan oldottátok meg?

Mennyi idős?

Keressetek olyan játékot, amit ti is élveztek, mi pl. családilag szoktunk vele bújócskázni, vagy vigyétek le egy tóhoz és úsztassátok meg.

A szeparációs szorongás ellen is kéne valamit tenni. (Bár nálunk inkább nekem van. :))

Múltkor elmentünk vásárolni három órára, gondoltam, hogy Úristen, kutya kétségbe fog esni. 4 hónapos kis drágám, amikor elmentünk addig nyafizott csak, míg beültünk az autóba, utána visszament a helyére, és akkor kelt fel, amikor hazaértünk...

Tök jó, hogy ezt így kimondtad!

Párom nekem is nagyon állatközpontú, én viszont ugyan szeretem az állatokat, de közel sem rajongok értük úgy. Így amikor kiskutyája lett, ez egy feldolgozandó dolgot jelentett kettőnk között. Biztos, hogy ismerős neked az, hogy javasolsz egy programot, de nem jó, mert vissza kell érni megetetni/megsétáltatni. Vagy hogy ha elmentek valahová, akkor van egy határidő, mintha tizenévesek lennétek és addig lenne kimenőtök, mert addigra vissza kell érni, hogy a kutya ilyen-olyan igényei ki legyenek elégítve.

Én tudat alatt sokáig úgy éreztem, mintha barátnőm öntörvényűen örökbefogadott volna egyik egy közép-afrikai bantu nyelven síró kis kongói árvát. Igen, úgy éreztem, hogy becsöppent az életünkbe, és onnantól kezdve ő az origo, amihez igazodnunk kell. Utána jöttek azok, hogy közös sétáltatáskor a fogott kéz is nyakörvé változott, amikor hirtelen meg kellett állni, mert a kutya húzott (ezt nem lehet neki hagyni). Konkrétan néha percenként többször.

A probléma pontosan az volt nálunk, hogy hagytuk, hogy ez a szituáció csak úgy folyjon. Után megbeszéltük, hogy itt nincs mese, kompromisszum kell, mert ez így nem mehet tovább. Ehhez az kellett, hogy mindketten helyet cseréljünk és a másikat onnan nézzük. Én addig csak azzal voltam elfoglalva ilyen téren, hogy nekem rossz, én nem akartam kutyát, ez így nem jó nekem, ő pedig azzal, hogy örült, hogy egy ekkora pozitívum történt az életébe. Ahogy az „én” című történet mellé odakerült a másik nézőpontja, én is megláttam, hogy neki mekkora pluszt jelent ez az életében, és ő is, hogy ez nekem mekkora áldozatot.

Nem tudom, hogy együtt éltek-e már, mi még sajnos nem, így többek között azt beszéltük meg, hogy úgy megyek át, amikor a kutyás séta már megvolt, vagy a kutyaoviba egyedül megy vele. Igen, kicsit túl kell lépned a komfort zónádból (ez a te áldozatod), mert foglalkozni kell néha a kutyával, de amikor már érzed, hogy a határodnál vagy, akkor jelzed ezt a párodnak, és akkor addig ott maradsz, amíg kerülnek egyet, vagy elmész (ez az ő áldozata). Ameddig amiatt bánkódsz, hogy ez igazságtalan és hogy ezt te nem akartad, addig nem tudsz kompromisszumra hajlani, mert elvégre ez a kapcsolat kettőtökről szól. Persze mindenki megtehetné, hogy mondjuk szakít a másikkal ekkor, és akkor visszakap egy nagy adag szabadságfokot, de persze ennek semmi értelme nem lenne, mert miljomokkal fontosabb és értékesebb a kettőtök egysége, mint az egyikőtök. Ezzel nem azt mondom, hogy önző vagy, hanem azt, hogy itt nincs az, hogy az lesz, amit te mondasz (a kutya tűnjön el), vagy az, amit a párod (a kutya marad, ahogy van), hanem a kettő között valahol találkoztok.

Én nekem még az is megfűszerezte a dolgot, hogy egy gyógyuló kutyafóbiás ember vagyok, szóval az is rátett egy lapáttal.

De ahogy írtad, idővel javul. Főleg, mert kölyök. Most kell nagyon nagyon sokat beleadni pl.: megtanítani nem felugrálni, mert akkor azzal azt úszod meg, hogy a kutyát élete végéig minden nap le kell mosnod magadról, ha felugrik. Vedd úgy, mint befektetés a jövőbe a mostani intenzív foglalkozás. És az is segít, ha te is megpróbálsz kompetens lenni valamiben. Engem például rettenetesen irritált, hogy mivel barátnőm nagyon ügyesen kiedukálta magát a kutyanevelésből, bármit próbáltam volna kezdeményezni, arra általában volt valami, hogy azt nem szabad, vagy „mit csinálsz, meg akarod folytani?”, szóval ja. Azzal, hogy kijelentettem, hogy a kakit én szedem, vagy néha én is sétáltatom, vagy a kutyaoviban én is csinálok vele egy-egy gyakorlatot, azzal újra visszaszereztem azt, hogy igenis lehetek kompetens, mert férfiként ezt nem lehet másképp elfogadni.

Bocsi, hogy ilyen hosszan írtam, csak úgy voltam vele, hogy én szívesen olvastam volna valakitől, aki anno hasonló gondokkal küzdött. De ha már ezt a sort is olvasod, akkor gondolom te se bánod, ha meg még mindig olvasol, és mégis bánod, akkor egy bumburgya vagy.

Na, szval ha akarsz valakivel beszélni erről, nyugodtan írj privátot.

Minek kellett akkor kutya?

A miénk:

12 hetes korától kussban van, ha nincs itthon senki. Szoba tiszta.

Egész napot képes egyedül lenni, hang nélkül.

Nem rombol. Soha.

Nincs kocsi nálunk mindig, busszal-vonattal megyünk mindenhova.

Ahova lehet visszük. Ahova nem, addig itthon marad.

Házibuli ugyanúgy van kutya mellett is. Ugyanúgy eljárunk minden hova. Semmiben nem gátol meg.

Nevelni kell a kutyát, és lesz életetek mellette.

Mi mindketten akartunk kutyát. Azóta teljesen átalakult az életünk. Sok kutyás ismerősünk van, kutyás programokra járunk, kutyás nyaralásokra megyünk és alapvetően a kutya az életünk szerves része lett. Ezt akartuk, együtt választottuk ezt az életet. Folyton együtt vagyunk a párommal, amikor nem dolgozunk. Együtt járunk kutyaiskolába, kutyakiállításra. Azóta lett mégegy kutyánk, így az autót is le kellett cserélni, hogy elférjenek. Nem magunknak választottunk autót, hanem a kutyáknak. Ettől függetlenül el tudunk menni moziba meg színházba is. Nem lesz semmi baja a kutyáknak, ha nem este 8-kor kapják a vacsorát, hanem 6-kor vagy esetleg 11-kor, amikor haza értünk. Sőt, akkor se lesz semmi bajuk, ha adott esetben nem kapnak vacsorát. Ettől függetlenül ha lehetőség van rá, akkor igyekszünk olyan közös programokat szervezni, amin a kutyák is részt vehetnek. Egyedül az az egy dolog teljesen kizárt, hogy nélkülük menjünk nyaralni, így repülőutak, szállodák, városnézések, egzotikus külföldi nyaralások kizárva, de nem is vágyunk ilyesmire és pénzünk se lenne rá. Akkor se mennénk el ilyenre, ha úgy nyernénk az utat.

Ti döntsétek el, hogy számotokra mi az ami kellemes, amibe szívesen bevonjátok a kutyát és alakítsátok ki úgy az életeteket, hogy jól érezzétek magatokat! Egy kölyök kutyával mindig nehezebb, több lemondással jár, de ez csak egy ideiglenes állapot.

Hát ez eléggé kellemetlen szituáció.

Én amikor férjnél voltam még nem volt kutyánk, de hál az úrnak mikor kutyánk lett semmi ilyen probléma nem merült fel, mert mind a ketten szerettük a kutyákat egyformán.

Kihívást jelentett számunkra, de mivel mind a ketten szerettük magát a kutyát így nem voltak különösebb nehézségeink sem a nevelésében.

Pedig amikor megismertük egymást szóba sem jött a kutya kérdés, hogy melyikünk szereti vagy sem.

Ha nekem speciel egy olyan partnerem lett volna mint te aki csak megtűri a kutyát a partnere miatt eléggé frusztrálva éreztem volna magam. Lehet, hogy a társad is ezt érzi miattad.

Ha a partnered is ugyanazt érzi és gondolja mint te akkor ott nem lesz a kutyának boldog élete.

Ha mind a ketten csak negatívan gondolkodtok akkor már most kéne a kutyát olyan személynek elajándékozni akinek a ti problémátok nem probléma.