Mit kellene még tennem? Végképp mondjak le róla?

Nemrég tettem fel itt egy kérdést: http://www.gyakorikerdesek.hu/allatok__kutyak__3567636-mi-to..

Azóta jött hozzánk házhoz oktató, foglalkoztunk vele, megpróbáltunk most már tényleg mindent az égvilágon, küzdöttünk érte,de semmi nem használt, csak romlott azóta a helyzet. A kajánál már nem morog, hanem nem hallgat semmire: tegnap eljutottunk odáig, hogy leültetni nem tudtuk evés előtt (pedig kb. 10 hetes kora óta csak úgy ehet), hanem ahogy parancsot adtam neki, úgy befeszített, hogy becsurgott a pisi. Sokszor csinálta már ezt azóta. Konkrétan a füle botját sem mozdítja már, ha szólok neki. Hozzá kell tenni, hogy azóta voltam kórházban, itthon csak fekhetek, csak a párom foglalkozik vele, de rá sem hallgat sokkal jobban. Állítólag a séta már rémálom, mindenkinek neki akar menni, ha jön hozzánk valaki, nem lehet leállítani, úgy ugrál, ugat, ki van kelve magából, már alig akarnak átjönni hozzánk. Ha kizárjuk az előszobába, mert nem lehet mellette 2 szót váltani, akkor iszonyatos hisztit csap, szétkaparja az ajtót, múltkor kitörte a zárat és bejött. minden rosszalkodást kitalál, és ahogy közelítünk felé, még nem is szídjuk, de füle-farka behúzva, provokál minket a legjobban tiltott dolgok megcsinálásával, pedig pontosan tudja, hogy nem szabad. Ahogy hátat fordítunk, újra csinálja. Végképp kezd elfogyni az erőnk és az energiánk, az a baj, hogy már csak a rossz van vele, örömöt semmit nem ad, napjában többször sírok miatta. Így egyszerűen nem tarthatjuk meg ebben a kis lakásban a baba mellett, aki most már bármikor jöhet. Az oktató azt mondta, érdemes lenne munkakutyának adni, mert iszonyatosan jó képességei vannak. És ez a bosszantó, hogy tudjuk, hogy nem buta kutya, hanem olyan dolgokat tud, amiket azt hittem, kutyának nem is lehet megtanítani, olyan büszkék voltunk rá. Most meg szégyenkezünk és mentegetőzünk, hogy mi igenis neveltük, és nem ilyen volt.

Még mielőtt valaki nekem ugrana, hogy baba miatt menhely stb., és ássam el magam: menhelyről vettük ki anno, én lennék az utolsó, aki betesz oda egy kutyát, de kell neki egy másik helyet találnunk, ez most már szinte biztos: mégis, ha rágondolok, hogy nem lesz velünk, sírnom kell. DE olyan, mintha provokálná! Szerintetek van még esély? Egyszerűen kifogytam az eszközökből és az ötletekből.