Tényleg azért szeretik az emberek a kutyákat, mert tudnak neki parancsolni?

"nem beszél vissza, nem húzza a száját, mindig kedve van, mindig azt csinálja egy kutya amire parancsolják"

Aki ilyet mond, annak tuti nem volt még sohasem kutyája!

Ez egy jó nagy baromság! Bár tipikus macskatartós duma!

Én imádom a kutyámat, de nem azért mert parancsolgatni akarok neki.

Állandóan megnevettet, ha esetleg sírhatnékom van valami miatt akkor se tudok mert rögtön bújik és hozza a játékát hogy játszunk. Hatalmas figura, egyszerűen betojok a nevetéstől amikor bohóckodik. Főleg ha rájön az 5 perces diliroham :-) Póráz nélkül sétáltatom általában és soha nem megy el mellőlem! Minden szavamra, mozdulatomra figyel, pedig soha nem parancsolgattam neki. Ha olyan ember sétál el mellettünk késő este akitől picit megijedek mert mondjuk nem épp bizalomgerjesztő, érzi rajtam az ijedséget és erőnek erejével kell visszatartanom, mert olyan ugatásba kezd, majd' szét akarja szabni az illetőt. Igazi hű társam, és az egész családom. Bármit megtenne értünk, mert annyira szeret minket, de mi is érte, mert annyira szeretjük! Ezeket macskáról el lehet mondani?

Én utálom a macskákat, a múltkorában egy ismerősnél az ölembe ugrott egy kismacska (csak illendőségből nem dobtam le azonnal), az még hagyján hogy tiszta szőr lettem tőle, de amikor elkezdte a combomon élezni a karmait, olyan ideges lettem hogy szaltózott pár métert, utána a közelembe se jött. És köztudott hogy a macskák betegséget is terjesztenek az emberre.

ma 15:11

neked sincs sok kutyás tapasztalatod, igaz-e?

a kutyák egyáltalán nem együgyűek, viszont érző lények. ha valahol nem kapnak csak megvetést, és stresszlabdaként élnek, ott hidd el, nem csóválják egy élethosszig a farkukat... az ilyen esetekből lesznek a harapásos balesetek...

elenyésző azon kutyaharapásos esetek száma is, amik bekerülnek a hírekbe...

;)

Érdekes kérdés, de én másképp nevezném a dolgot, és akkor másképp is hangzik: egy kutyával tudok KOMMUNIKÁLNI.

Én az a fajta vagyok, aki felemeli a hangját ha nem jön oda elsőre a kutyám. De nem azért mert szeretek neki parancsolni, hanem azért, mert sosem tudhatja, hogy éppen azért hívom-e, mert rádől a fa, vagy akármi.

Mondjuk érdekes módon csak az egyik kutyám olyan vérmérsékletű, hogy ordítanom kell ha engedetlen, a másiknak bőven elég ha csúnyán nézek. Tehát ez az ordítozás is nehéz kérdés. Az a kutyám, olyan jellemű, hogy rajtam kívül senki nem tudja póráz nélkül sétáltatni, mert egy kis paraszt. Ha nem tenném meg, hogy üvöltök, hogy a sarkamra állok, hogy megbüntetem ha kell, akkor arra lenne kárhoztatva, hogy pórázon élje le az életét, mert közveszélyes lenne (nem vadászik emberre, nem azért, de simán arcig ugrik, hogy elvegye a labdát, fellök gyerekeket érte, meg ilyen apróságok, ha én nem vagyok ott).

Szóval én fontosnak tartom, hogy tudjak nekik parancsolni, de azt gondolom, hogy ez az ő érdekül is, mert így bizonyos kereteken belül bármit megtehetnek. De nem ezért szeretem őket.

Hanem azért, nagyon nyitottak az emberi kommunikációra, sokkal inkább meg tudom vele értetni magam, mint a cicámmal. A cica tényleg cselédnek tart, üvölt, hogy kéri a vacsoráját, és én készséggel ugrom és megkapja. De vele nem tudok komolyabb közös akciókba, összetettebb kommunikációba fogni, mert ő másképp viszonyul hozzám.