Elszoktatok gondolkozni valamikor azon, hogy mi lesz ha a kutyánk itt hagy bennünket?

Nekem is bevillan olykor, de az idősebb kutyus az első kutyám így egyelőre belegondolni sem tudok milyen lesz. Iszonyatosan fájdalmas az biztos. 7 évesek vagyunk, így bízom benne, hogy még LEGALÁBB ennyit kibírunk, de mondjuk amióta ő megvan egy olyan filmet sem tudok végignézni zokogás nélkül, ahol meghal a kutya! :) Tuti nagyon nagyon nehezen fogom viselni.

Márcsak abból is gondolom, hogy van egy kölyökkutyánk is, aki 4 hónapos korában "benyalt" egy fertőzött kullancsot, babéziás lett és annyira gyors lefolyással, hogy reggel csak nem evett, kicsit levert volt, este már égetett az orra a láztól olyan forró volt, kóválygott össze vissza. Aznap este még azonnal elvittük dokihoz, kapta a szurikat, mire hazaértünk már a sötét vizeletcseppek is megvoltak, totál kifordultak a szemei, én komolyan azt hittem nem érjük meg a reggelt és a doki is azt mondta, hogy egy kölyöknek ez még lehet nagy falat lesz. Ott sírtam mellette fél éjszaka, beszéltem hozzá, mint valami hülye, hogy legyen erős és gyógyuljon meg, simogattam, szeretgettem. Nem érdekelt, hogy másnap melózni kéne menni reggel korán, azt akartam hogy érezze, hogy szeretve van és tartson ki, pedig akkor még alig egy hónapja volt nálunk a kutyus. Hát akkor még ha idősebb lesz, illetve a mostanival rúgjuk majd az utolsókat, akivel már jópár évet lehúztunk együtt, nem is gondolok ilyenre mostmár inkább! :S :)