Hogy dolgozzam fel hogy oda kell adni a kutyát másnak?

Anyám nem képes felnőtt ember módjára viselkedni, nincs benne semmilyen felelősség tudat… Ezért hazahozott egy kutyát, amit talált az utcán (nagyon sok van a környékünkön), én nagyon mondtam hogy ne tartsuk meg mert nem tudjuk kielégíteni az igényeit megfelelően.

Aztán mégis meg tartottuk, mert anyám meg akarta.

Persze előtte elvittük orvoshoz, hogy nincs e gazdája, nincs e benne chip, meg körbe kérdeztünk hogy nem e valakié… De nem volt senkié.

Aztán egyedül lettem hagyva a kutyával, nem vittük sétálni mert még kölyök volt. De mégis parvós lett, talán pont az állatorvosnál…

Anyám már itt lemondott róla és nem akart hazajönni, hogy elvigye orvoshoz. Egyedül voltam otthon, én elvittem hétvégén éjszaka taxival több 100 kilométerre ügyeletre, állatkorházba… Majd vissza haza, mert a fertőző betegséggel nem lehetett benn tartani. Aztán napi szinten kellett infúzióra vinni, hetekig. Több millió forint rá ment.

Orvosi utasításra kézzel kellett tömnöm, illetve fecskendővel probiotikummal meg vízzel ellátni a csont soványra fogyott kutyát.

Aztán meggyógyult.

Utána amikor már meg lettek az oltásai, meg kullancs elleni védelem, stb. csak én vittem sétálni, napi 3-4 alkalommal…. Próbáltam rendesen lefárasztani, de sajnos a fajtajellegből és a kis gyermekkori szocializáció hiányában elég nehéz természetű lett a kutya.

Pár hónapot töltöttem vele, de tényleg lelkiismeretesen gondoltam és foglalkoztam vele.

Ennek ellenére szökött, mert nincs rendes kerítésünk (ezért sem akartam megtartani eredetileg), aztán ivartalanítottuk is, meg próbáltam bent is tartani a házban, de anyukám nem nagyon engedte… Aztán ivartalanítattuk és kicsit kevésbé akart már szökni.

Anyám megígérte, hogy majd megcsináltatja a kerítést, de ehelyett kennelbe zárta, sőt még láncon is volt egy darabig (nem vagyok 0-24 otthon), ami ugye illegális ha jól tudom.

Akartam vinni kutyaiskolába is, de nincs a városomba és nekem nincs autóm, meg jogosítványom sem… Így ezt nem tudtam volna megoldani.

Már megunta anyám, hogy sokba kerül a kutya, meg néha neki is kell vele foglalkozni amikor én nem tudok és ezt nem bírja…

Így keresett neki másik gazdát.

Rendesen, legálisan állatorvos fogja átírni a kutyát az új gazdára.

Szóval ez amúgy jó hír, mert jobb lesz a kutyának máshol.

Viszont nagyon rosszul érzem magam, mert ha egyszer felelősséget vállaltam érte, akkor a végsőkig ki kellett volna tartanom mellette, mindent megtéve érte, a végsőkig, de nem tettem… úgy érzem, hogy ezt nem tudom feldolgozni és hihetetlenül nagy bűntudatom van.

Ha később, máshol próbálnék majd kutyát tartani önállóan, saját telken/lakásban, akkor is szerintem mindig ott lebegne ez a jóvátehetetlen bűn, hogy már volt egy kutyám, akit cserben hagytam. És akármit csinálok, pl. adakozhatok menhelynek vagy ilyesmi, ami persze pozitív, attól ez a dolog nem lesz semmis.

Hogyan tehetném túl magam ezen az egészen? Igazából tehetetlen vagyok, de mégis úgy érzem, hogy bűnt követek el…

És amúgy azt sem tudom, hogy azoknak az embereknek akik már tudták hogy van kutyám, mit mondjak… Nem tudom felvállalni a valóságot, mert szégyellem és szerintem nem hinnék el, hogy teljesen tehetetlen voltam, talán nem is volt így csak önámítás.