Kutyások! Ti az első kis ebetek után tudtatok magatoknak egy új "legjobb barátot" fogadni?

2 éve veszítettem el a kutyát, akivel felnőttem. Beteg volt, nagyon hirtelen lett rosszul és már sajnos nem lehetett rajta segíteni. Számomra nem volt kérdés, hogy lesz majd új kutya, hiszen pelenkás koromtól kezdve mindig volt a háznál, de nem tudtam, mennyi idő kell majd.

Egy idő után csak azt vettem észre, hogy folyton elvihető kiskutyákat keresek, nagyon hiányérzetem volt, de bűntudatot éreztem, mintha le akarnám cserélni. Egyszercsak találtam egy örökbefogadható kiskutyát, aki napra pontosan akkor született, mikor az előző meghalt. Egyáltalán nem olyan volt, amilyet kerestem: kislány, pedig én kant szerettem volna, német juhász jellegűn gondolkoztam, ami egyáltalán nem volt benne, de cserébe az apja foxi, azt a fajtát nagyon nem szeretem. Mindezek ellenére úgy éreztem, őt nekem szánták.

Elhoztam. Végül úgy döntöttem, szerzek mellé egy tesót (nem vérszerinti, de csak pár nap van köztük, elválaszthatatlanok kölyökkoruktól kezdve).

Nagyon szerettem őket első perctől kezdve, de nem tudtam olyan kötődéssel tekinteni rájuk, mint az előzőre. Kb. egy év kellett, mire azt tudtam mondani, hogy ők valóban, igazi társaim.

Soha, semmilyen módon nem múlik el az, amit életünk kutyája iránt érzünk. Tompul idővel, de el nem múlik.

Nekem volt már több kutyám is, aki leélte mellettem az életét, de nem volt mindegyikük egyformán "nagy szerelem", hiába volt amúgy jó kapcsolatunk, tettem meg értük mindent és sirattam sokáig őket... de a jó hír, hogy életünk kutyájából sem csak egy lehet, nekem legalábbis volt kettő eddig, és bízom benne, hogy találok majd megint.

Azt javaslom mindig mindenkinek, hogy ha már idősödik a kutyája, gondolkozzon el egy újabb kutyán, ha a meglévővel összeszoktatható és az életkörülményei engedik persze, mert tapasztalatom szerint könnyebben átlendít a kezdeti gyászon, ha muszáj valakivel foglalkozni. Mivel a fiatalabb több munkát is igényel, így általában a hangsúly is áttevődik a nyugdíjasról a növendékre, és az öregünk szép kényelmesen élhet otthon, míg a figyelmünk már a halála előtt jobban leköti az utód. (Nyilván foglalkozik az ember az öreggel is, de én pl sportolok a kutyákkal, és a nyuggereimet csak sétálni viszem, és otthon nyunyorgatom, ők sem vágynak ennél többre)

Az első sokk után én is úgy gondoltam, hogy nem lesz több kutyám, de kb egy hét múlva már annyira hiányzott a "kutyás élet", hogy eldöntöttem, hogy újra lesz kutyám. Szándékosan teljesen más típusú kutyát választottam, hogy ne hasonlítgassam össze az előzővel és ez be is vált.

Az előttem válaszoló írta, hogy életünk kutyájából nem csak egy lehet és ezzel a megfogalmazással maximálisan egyet is értek. Azóta volt már több kutyám és mindegyikükhöz olyan egyedi kapcsolat fűzött vagy fűz, hogy valahol mindegyikük "életem kutyája". Volt olyan kutyám, akit az út széléről szedtem fel öregen és betegen, benne az volt a különleges, hogy a problémái ellenére szinte azonnal teljes lett köztünk a bizalom és volt olyan is, akit az interneten állatvédő szervezet honlapján láttam meg és azonnal tudtam, hogy ő az "én kutyám" és nem is tévedtem, mert az első naptól kezdve olyan volt, mintha mindig is együtt lettünk volna.

Persze mindenki másképpen dolgozza fel a veszteséget, majd ha eljön ez az idő te is érezni fogod, hogy mi a legjobb neked. És ha úgy érzed, akár rövid időn belül, hogy szeretnél másik kutyát, amiatt ne legyen lelkiismeret furdalásod, ezzel nem árulod el az elsőt, ez csak annyit jelent, hogy az előző kutyád megmutatta neked, hogy bizonyos emberek élete kutyával teljes. Nem vagyok spirituális beállítottságú, de hidd el, tudni fogod mikor jött el az idő az új kutyára.

Igen, sőt alig vártam, mert nagyon pocsék volt kutya nélkül. Négy hónap múlva jött az új kölyök, és igen, volt bűntudatom. A bűntudat nem elkerülhető, akármennyit vár is az ember. De aztán az ember rájön, hogy attól, hogy van új kutya, a régit is továbbra is ugyanúgy szereti, hiányzik is, csak az életében az előző kutya elvesztésével keresett űrt betölti egy új szeretet.

Van az a mondás, hogy a szeretet az egyetlen dolog az életben, amit minél többfelé osztunk, annál több lesz (vagy valahogy így szól). Ez igaz is.

És az új kutyában a régit is szeretem. Mert felidézi, amit a régi csinált vagy másképp csinált, egy csomó kedves emléket, amiket különben sokszor eltemetnénk, mert fáj a felidézésük.