A fájdalmamat szeretném kiirni magaból A 15 éves kutyám elvesztése miatt. Mi a véleményetek ?

sajnálom.

Az a baj a kis állatokkal hogy tényleg annyira az emberhez tudnak nőni.

Sose akartam együtt lakni kisállattal, aztán a gyerekeim nem bírtak magukkal, a páromnál meg nyitott ajtókat döngettek.

Végül macska lett, mert nekem nem fér bele az időmbe hogy leviszem naponta x szer. Reggel 6 tól este 8-9 ig én otthon se vagyok. Köztes idő se szabad. És ugye senki se akarta vállalni. Gyerekekre nem lehet bízni, amúgy meg nincs idehaza senki.

Faj macskát akart a párom, mondtam hogy van annyi hogy szerencsétlen aki az utcán végzi, keressen olyat ami legalább félig olyan fajta amit szeretne. Így talált egy testvér párt.

Este haza mentem erre 2 macska mondom nem egyről volt szó. Annyira cukik, meg anyjuk elpusztult... Törzskönyv nélküli sziámik.

Ott növögettek velünk. Túléltük a gyerekkorukat, mindenből játékot csináltak mindig. Vagy 3 év kellett hogy lenyugodjanak.

Az egyik még is rendetlen maradt, de annyira akart kommunikálni velünk, hogy lerázni se tudtuk soha. Azt vettem észre hogy mindig jön játszunk, tudja mit akarok, és megszokta a szokásaimat (Lótás futás az életem de reggel egy KV ra reggel ha lehet kimegyek a teraszra, megszokta hogy jön velem. Ha mondtam hogy elfogyott akkor szépen bementünk... stb), a másik erre nem volt hajlandó csak aludni meg akaratoskodni, őt a gyerekek nyúzták.

Sose gondoltam hogy ennyire intelligens lesz. Nem volt szabad az ágyban aludniuk, de ugye ezt is kiharcolták. Mivel a rendetlen mindig ott volt, kommunikált, ha rászóltam abba hagyta, figyelt. Mintha nem is macska lett volna. Aztán kiderült hogy örökletes betegségük van. Szépen lassan meghalnak csak kérdés mikor. Aztán egy szép nap nagyon rosszul lett az egyik akkor voltak 7 évesek. Aki a rendetlenebb volt. orvos csak annyit mondott hogy hát gondoljuk át. Leálltak a veséi. Most még beindítja alapjáraton, meg minden de 1-max 2 hét és kínok között fog elpusztulni.

Haza vittük, és előtte is bújós volt, de ezután soha nem tágított. Épp nyári szabin voltunk. Nyaralást is kihagytuk. Esküszöm tudta. Egy hét után mikor megint nagyon rosszul lett másnap szépen elvittük a dokihoz és tudta, érezte. Elmondani nem lehet. Soha nem volt ilyen nyugodt mikor dokihoz vittük. Párom vezetett, ketrec minden nélkül szépen nyugodtan ült pedig egy héttel előtte hiába volt rosszul nem lehetett vele bírni. Most ránéztem és felnőtt férfi létemre sírtam. Bevittük a dokihoz és semmi, ült, gyerekek pityeregtek, párom is. Macska rátette a mancsát a kezemre szemembe nézett nyávogott, és elaltattuk. Fájdalmas és szürreális volt. Nem bírta a dokit, a bezártságot. Testvére akkor kezdte felfogni hogy baj van mikor a testvére nélkül mentünk haza. Előtte se bírt, ezek után meg kifejezetten került. Majd rá félévre ugyan ez a másik macskával. Na ő nem volt képben, nem volt empatikus velünk, nem lehetett bírni vele. Mennyire eltérő karakter volt a kettő.

Másikat akartak a gyerekek is, de mondtam hogy na elég. Hogy ezt így nem fogjuk bírni, majd ha felnőttek lesznek mindenki eldönti hogy mit vállal. De a szomszéd néni meghalt neki meg volt egy faj tiszta ragdoll 9 éves, csak ez a macska volt a néninek már. Befogadtuk mert ismertük. Nagyon intelligens, nyugodt, ember barát. Szófogadó. De nem család tag. Velünk él. Gyerekek gyötörhetik. Néha jön hogy szeretet hiánya van. Velünk Netflixezik.

Nem jön úgy mint az előző hogy reggel öltözök és ellopja a zoknimat, majd olyan hangosan dorombol az ágy alatt hogy nem lehet nem megzabálni. Fene se gondolta. Kutyám volt gyerekkoromban, együtt nőttünk, csak ő gyorsabban. Nagyon fájdalmas volt elveszteni. Ezért nem akartam másik állatot.

Nehéz de többet nem szeretnék. Nem fér az életembe. Gyerekek nagyok már, papíron itt laknak de csak hétvégente jönnek haza ha tudnak.

Gyerekek már nagy kajlák, mondogatják hogy de majd hoznak nekünk kutyát macskát. Mondom életet nem ajándékozunk. Sok vita után megértették hogy ez csak akkor működhet ha az ember is akarja, meglepinek egy szúnyog családot se viszünk.

A néni macskáját megtartjuk szépen becsülettel. De ennyi. Most már ő se mai csirke. Elég volt ennyi, nekem igen.

Tanultam belőle, és tanultam az állatoktól is.

15 évet élt! Miért gyászolod ennyire...?

15 boldog évet élhetett! Ez az élet rendje, hogy az élőlények jó esetben megöregszenek és elpusztulnak!

Nekem az egyik kutyám 13 évesen hunyt el a másik 11 évesen. Bár, ő lehet több volt, mert menhelyi kutyus volt és csak nagyjából tudták megállapítani a korát.

Sajnos, ők is szenvedtek néhány hétig.

Mindkettőt akkor megsirattam, mikor elpusztultak. Majd éltem tovább az életemet! Boldog voltam, hogy én lehettem a gazdájuk és boldog életet biztosítottam nekik!

Egyszer a szüleid is el fognak menni, ami többszörösen ekkora fájdalom lesz!

Bele kell törődni, hogy ez az élet rendje! Az állatok jóval előbb elmennek, mint mi! Nincs okod ilyen "erős" szomorúságra, mert a kutyádnak a lehető legboldogabb élete volt!

Szerintem, ne legyen többé semmilyen állatod, ha ennyire megvisel a haláluk...

Én is elaltattattam a kutyumat, ô is 15 éves volt, azért döntöttem úgy, mert már 2 agyvérzés után járni sem tudott, akart szegény, de azt kell, hogy mondjam ez volt a jó döntés, láttam szegényen, hogy beteg és szenved, orvosság nem volt rá.

Gondolom te is làttad a sajàt kutyusodon, hogy szenved, sajnálom, szerintem nem döntöttél rosszul, ha nem szeretted volna soha nem lépted volna meg ezt a döntést. Kitartást!

Így is sokáig veled volt lényegében, sajnos nincs más lehetőség minthogy elengeded. Én a kuvaszom után nem tudtam már közelebb kerülni kutyához, bár azt is megfogadtam, hogy kert nélkül többet nem lesz kutyám és ugye lakásban lakom. Így papagájokra váltottam, ott is jópárszor tanultam dolgokból mert banális hülyeségek miatt pusztult el vagy három papagájom is.

Pl: iylen hogy szobanövény leveleit megrágta ezzel lemérgezte magát, túladagoltam neki vitamincseppet vagy eleve szennyezett volt (azóta se veszek ilyesmit), vagy eleve rossz fajtát választottam a körülményeimhez képest (kanári).

Az utolsó kutyám óta elvagyok a törpe papagájokkal, nimfákkal, kecskékkel, ez való lakásba... De ha lesz egyszer valaha is kertes házam, akkor lesznek újra kiskutyák az biztos.

Őszinte részvétem!

Átérzem a helyzetedet teljesen, én május 7.-én rohantam be a kutyámmal az ügyeletre gyomorcsavarodással, ő is majdnem meghalt az úton odafelé.

Szerintem ne emészd magad, jó gazdája voltál ez biztos. Csak akkor tudjuk meg, hogy döntenénk egy adott helyzetben, amikor odakerülünk. Én most azt mondom, sosem lennék képes elaltattatni a kutyámat, de valószínűleg mégis megtenném, ha azt látnám, hogy nagyon szenved. Sajnos mivel a tiéd már 15 éves volt, időszerű volt, hogy véget ér a kis élete, egyébként nagyon szép kort élt meg, tehát biztos jól tartottátok! Ami nagyon fontos, tegyél ki róla sok képet, azokat nézegesd, és ne az utolsó időkre koncentrálj, hanem arra gondolj, amikor még boldog volt, egészséges és rosszcsont. Így kell rá emlékezned. A "mi lett volna ha" itt már teljesen felesleges, csak bántod vele magad.

"15 évet élt! Miért gyászolod ennyire...?"

Ezek alapján majd te se gyászold nagyon anyádat amikor 85 évesen elmegy.