A bántalmazott, menhelyen éveket töltött, mentett kutyám halála után örökbe fogadni hasonló sorsú kutyát, az tisztelgés a volt kutyám előtt?

A kutyám 2 éves kora körül került be a menhelyre, törésekkel, nyílt sebekkel, mindentől és mindenkitől rettegve. 3 évig senkinek sem kellett, a kutyatársai is elnyomták, magába fordult és már nem is reménykedett, hogy valaha is normális kutyaélete lehet, boldogság várhat rá. Mire én 12 éves koromban Őt választottam, a sok csaholó, visító kutya közül, az egyetlent, aki csendben ült a legtávolabbi sarokban. Oda hívta a gondozó, egy pillanatra felcsillant a szeme, odaszaladt, majd megint összehúzta magát és csak a rácsra odatette a nóziját és sóhajtott egyet. Amikor megsimiztem, rám nézett értetlenül és a szeme félelemmel, bizonytalansággal, a múlt sötétségeivel voltak tele. A simire válaszul kaptam tőle egy óvatos puszit, jelezve nekem, hogy ő is érzi, hogy egymásra találtunk. Sokáig tartott feloldani a félelmeit, de segített, hogy én voltam a biztos pont az életében, mindig hozzám jött vissza, ha kételyei támadtak. Később pedig egy családtagom halála után depressziós, szorongó és zárkózott lettem, akkor pedig ő volt az én támaszom, nem hagyott teljesen elveszni. Tökéletes társak voltunk. Viszont 1 éve, mikor itt hagyott örökre, azt éreztem egészen mostanáig, hogy sose lesz még egy kutyám, mert én nem akarom lecserélni Őt, mert Ő különleges volt és csak egy van ilyen az életben. De mostanában azon gondolkodtam, utólag hogy lehetne meghálálni, amit nekem adott a 10 év alatt, míg velem volt. És bele gondoltam, hogy milyenek is a kutyák, hát önzetlenek és tiszta szívűek, senkinek nem kívánnának rossz sorsot, hát bizonyára ha élne még, azt szeretné, hogy minél több hozzá hasonló sorsú kutyának adjam meg azt az életet, amit neki is.

Szóval talán az nem számít "megcsalásnak", ha másik ilyen kutyákat is boldoggá teszek, mint amilyen Ő is volt. Talán Ő is ezt szeretné.