A lányomnak miért egy bajos kutya kellett menhelyről, ahelyett, hogy egy kiskutyát vagy egy normális állapotút vett magához?

Lányom nemrég elhozott menhelyről egy közel 5 éves sharpei keveréket. Soha nem tanították semmire a szobatisztaságon kívül, pocsék előélete van, egyik helyről a másikra dobták. A kutya nyáladzik, amikor voltam nála megnézni, már látszott némi nyál a falon. Teljesen depressziós kutya, meg sem mozdult, csak feküdt a lányom ágyán, a simogatásra pedig enyhén remegve reagált. Mesélte, hogy van mit dolgozni, mert szocializáció is kimaradt, minden kutyának neki akar menni, a játékra pedig azt hiszi, hogy neki akarnak menni.

Szóval nagyon bajos. Ezek ellenére ő teljesen bele van szerelmesedve. Ásít egyet a kutya és vajként olvadozik. A pufi, lógó pofazacskóit pedig finoman szereti fogdosni, nyomogatni amit furcsa mód a kutya nem utasít vissza. Leszögezte, hogy ilyen aranyos, puha dolgot soha nem fogott még.

Nem értem. Ő maga ismerte el, hogy bajos, és hogy talán soha nem fogja tudni teljesen rendbe tenni. Hát akkor miért nem inkább olyat választott, aki nem figyelemzavaros (se jutifalatra, se semmire nem akar reagálni, ha nem érdekli, és mivel nem tudja, mi a játék, azokkal se tudja utasításra csalni), aki könnyebben nevelhető, nem depressziós, nem megy neki más kutyáknak, és nem ennyire öreg. Jó, nem öreg, de ennyi idősen az évek nem jönnek vissza, amiket együtt tölthettek volna. Konkrétan az evéssel is problémák voltak, mert mint kiderült, egyik foga elrohadt, eltört, nem tudom. Ki kellett húzni. Addig nem értette, miért nem akar se jót, se kevésbé finomat megenni, és abból is keveset.