Ajándékozta már el valamelyikotok a kutyáját?

Nem lenne szívem soha elajándékozni, akárhogy is szenvedek a nevelésével, mert ha egy dologról leszoktatom kitalál valami újabb hülyeséget😅 de látom a szemében hogy szeret és természetesen én is szeretem őt

Nem fogom megérteni azokat akik csak azért ajándékozzák el a kutyust mert nem olyan mint amit vártak

Lehet a gyerek sem fog úgy viselkedni ahogy vártad

Nekem az első kutyám egy baromi nyugodt, kiegyensúlyozott csendes és visszafogott kutya volt. Napi 1x mentünk sétálni 3 órát és a nap többi részében aludt, nézelődött, labdázni is csak azért labdázott szerintem, mert azt hitte ezzel engem tesz boldoggá. Amikor meghalt, eldöntöttem, hogy nekem bizony nem kell kutya.

Aztán az élet közbeszólt és amikor falun jártam, találtam az árokparton egy kuporgó kiskutyát átázva. Beraktam a kocsiba, az orvos szerint 4 hetes lehetett. Megtartottam. És elszabadult a pokol. Sikerült kifognom egy pörgős energiabombát, egy olyan németjuhászt (törzskönyv hiányában németjuhász jellegűt), aki folyamatosan a seggemben van, ha nem volt feladata, akkor talált magának, pár hónaposan leamortizálta a kertet.

Túlvoltam miatta pár agyvérzésen, néha inkább felakasztottam volna magam, mert olyan szinten makacs és akaratos volt, hogy azt hittem sosem lesz belőle kutya.

Mondhatjuk, hogy "nem passzolt a személyiségünk". De miközben én átformáltam őt, ő is átformált engem.

Most 9 éves, de a mai napig minden reggel elmegyünk futni, esténként séta, hétvégente jön velünk kirándulni, nyáron úszni, nyaralni.

Kaptam egy tökéletes kutyát, aki a mai napig 2 perc alatt tanul meg új dolgokat, járunk már csak hobbi szinten őrző-védőzni, vihetem bárhova, mert 100%-ig megbízom benne, mindig elsőre megcsinál mindent, behívható bármilyen körülmények között.

Most azt mondom, hogy ha legközelebb kutyát választok, akkor ugyanilyen habitusút szeretnék, mert már ez passzol a személyiségemhez és nem bántam meg, hogy anno a nehezebb időszakban nem ajándékoztam el.