Minden németjuhász ilyen jólelkű?

A legtöbb kutya ilyen, legyen az fajtatiszta, vagy keverék...

Az európai, azon belül is német fajtákra ez még külön nagyon jellemző.

Például a rottweiler, hovawart is kifejezetten állandóan a gazdit követő és boldoggá tenni akaró kutyák.

A nem európaiak közül a husky is hasonló, de Ő többgazdás, a régi életvitele miatt, míg az előbbiek általában a családon belül egy valakit tisztelnek és szeretnék szinte istenként.

Az ázsiai és afrikai kutyák kicsit távolságtartóbbak, például egy Akita inu.

De Ők is imádják a gazdit, ha jól vannak tartva csak sokkal visszafogottabbak és ezt nem annyira mutatják ki...

De nekem a nagyobb macskám is olyan mint az említett német juci kutya... :)

Volt nekem egy ó-német juhászom. De még azok között is hatalmas volt.

Nagyon pici az udvarunk, és nem mindig volt időm, vagy kedvem sétálni menni vele.

Olyankor csak kinyitottam a kapunkat, ő kirontott, és rohant a sarokig meg vissza, mert tombolt benne a mozgásvágy.

Nyugodtan megtehettem, mert egy teljesen forgalommentes zsákutcában lakom.

Már messziről hallani lehetett, ahogy közeledik, mert úgy trappolt, mint valami sörösló.

Felvett egy olyan szokást, hogy ilyenkor vágtatás közben, az ismerős, és általa szeretett emberek mellett rohant el szorosan, mert élvezte, hogy azok megijednek.

Egyszer megint csak kicsaptam rohangászni, én meg csak ácsorogtam, és néztem ki a fejemből.

Aztán odasétáltam a kapunkkal szemben lévő lícium bokrokhoz, mert valahogy ott jobban tudtam a világ legsúlyosabb problémáin elmélkedni.

Arra eszméltem fel, hogy őrült trappolás közeledik hozzám.

Egyet léptem előre a bokor felé, hogy a kutyámnak biztosan legyen elég helye leférni mellettem, a hat méter széles úton.

A bajt ott követtem el, hogy az ő terveit nem vettem figyelembe.

Mert mint a későbbi megbeszélésünkön kiderült, neki meg az volt az elképzelése, hogy köztem és bokrok között fog teljes gázzal elhaladni, azon a bő félméteren.

Ennek a félreértésnek az lett az eredménye, hogy ő, a teljes sebességével, és a teljes súlyával valamivel térd fölött, oldalról nekirobbant a lábaimnak.

Már akkor se voltam egy vézna gyerek, közelebb voltam a száz kilóhoz mint a kilencvenhez, de emlékszem, hogy meglepődtem repülés és ordítás közben, hogy egy ekkora test milyen sokáig tud a levegőben maradni.

Amikor végre földet értem, átfutott az agyamon, hogy na most kellene ezt a kutyát tagról tagra, egészen apró darabokra széttépkednem, kezdve azzal, hogy elsőnek a hátát tépem le.

Barátságosan, 120 decibeles hangerővel közöltem vele: ha fel tudok állni te szemétláda, akkor véged van!

Ő, miközben a nyakát tekergette, átgondolta ezt a kijelentést, és arra a következtetésre jutott, hogy ez valószínűleg nem dicséret volt.

A következő gondolata az lehetett, hogy valahogyan jóvá kellene tenni ezt a kis tréfát, és miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy vajon csak a bal térdem tört el, vagy a jobb is, rám rontott, hanyatt döntött és egy húszcentis nyelvvel, meg félliter nyállal elkezdte a kiengesztelésemet.

Hát ezek után, kérdezem én, lehet nem szeretni egy ilyen ártatlan kis állatot? :)

#3. Szörnyen felelőtlen gazda vagy, bár nem is igazán vagy annak nevezhető.

Több bűncselekményt is elkövettél mellesleg, állatvédelmi és bűntetőjogi törvényt is szegtél.

Neked nem való állat!

A hármas vagyok.

Kedves négyes hozzászóló, arra kérlek, olvasd át még egyszer az írásomat, és vedd figyelembe a végére tett emojit is :) Hátha akkor más következtetésre fogsz jutni :D

A hármas, szörnyen felelőtlen, gazdának nem is igazán nevezhető személy vagyok.

Leírnék még egy történetet ezzel az ó-német juhásszal kapcsolatban, mert az egy igazi vadállat volt, amit én sokáig nem is tudtam róla.

Még a régi szép időkben történt, mindketten fiatalok voltunk, és egyszer elmentünk kerékpározni.

Pontosabban én bicikliztem, ő meg, ahogy egy normális kutyának kell, tíz-húsz méterre előttem szaladgált.

Nem féltettem, mert egyrészt a Duna parton bóklásztunk, másrészt elég sokat foglalkoztam mindig a kutyáim kiképzésével, aminek eredményeképpen nálam jobban ismerték a KRESZ-t, és szabályosabban közlekedtek.

Ha szóval, mentünk, mendegéltünk, és én észre se vettem, (szerintem ő se), de átmentünk egy nagy, szélesre kitárt vaskapun.

Haladtunk szépen, ő a szagokba, én a gondolataimba merülten, amikor a hátunk mögött éktelen ordítás kezdődött.

Először nem is figyeltem fel rá, mert szokásom szerint el voltam bambulva, de aztán megütötte egy szó a fülemet:

- A kutya!!! a kutya!!!, fogják meg a kutyát, segítség, megharap a kutya!!!

Micsoda??? ennek a fele se tréfa! Miféle kutya gondoltam, valami kutya megtámadott egy embert???

Ahogy lefékezek és visszanézek, látom hogy egy középkorú hölgy bikiniben kászálódik ki egy nyugágyból, és üvöltve rohan felénk.

- A kutyát, fogják meg a kutyát!!!

Leugrottam a bicikliről, forgattam a fejem, kerestem a támadó kutyát, a kerékpárt próbáltam pajzsként magam előtt tartani, közben átfutott rajtam a gondolat: az anyja Úr Istenit, csak nehogy az én kutyámat harapja meg!

De akárhogy forgattam a fejem, nem láttam semmiféle kutyát.

Közben az én kutyám is megállt, neki is feltűnt az éktelen ordítás, közelebb is somfordált hozzám néhány lépéssel, valószínűleg nem volt túlságosan bizalom gerjesztő neki a néni.

Nekem kezdett derengeni a fejemben valami, bár a gondolat teljesen hihetetlen volt, azért megkérdeztem:

- Bocsánat, nekünk tetszik szólni?

- A magáé az a kutya?!?

- Miféle kutya?

- Az ott!!! (Mutat a kutyámra.)

- Jaa, az az enyém...

(Ordítva.) - Fogja meg, mert megtámad engem!!! Megharap engem!!!

- Ez? Ne mondja... Nem is úgy van öltözve...

- Ez magánterület!!! Hogy kerültek ide??? Nem látta a kaput???

- Kaput? Miféle kaput? Szólok a kutyának: Te láttál itt kaput? Azt mondja ő se látott.

Na bakker, hát hogy figyelsz? Tilosban járunk.

Gyere báránykám, mondtam a kutyámnak, mert a néni nagyon ideges.

Ő szépen elkezdett visszafelé kocogni, persze jó nagy ívben kikerülve a hölgyet.

Hoppá, mondtam magamban, biztos ami biztos, én is így teszek.

A néni szaladt utánunk, közben tovább ordított: Fogja meg azt a vadállatot!!!

Na még csak az kéne, gondoltam magamban, akkor lelassulnánk, Te meg utol tudnál érni minket menekülés közben...

Nagy nehezen aztán szabad területre kerültünk, de az ordítást még sokáig hallottuk...

Megálltunk kipihenni az ijedséget, egymásra néztünk, mondja nekem a kutya: húú, ezt megúsztuk. Én meg mondom neki: te, én nem is tudtam rólad, hogy egy vadállat vagy! Ezt eddig eltitkoltad :)

Jó lesz ezt a későbbiekben észben tartani:)

Azt mondja erre: Jaj, ne hogy már elhidd ezt ennek a hisztérikának,tudod nagyon jól, hogy én a te kis nyuszi-muszi macikád vagyok :)))

Kedves kilencedik hozzászóló, neked mi bajod van?

Miért vagy ilyen agresszív?