Miért vagyok olyan "hülye" hogy mindig meghal az álllatom, és mindig fáj, de mindig kell új?

Most nem egyről van szó. De, mindegyik állatom ugyan annyira fájt, amikor meghalt, a mai napig is fáj, amikor rá gondolok, hogy meghalt, nincs többé.

Így összesen 4 kutyám, 5 macskám, 5 tengerimalacom 1 vadászgörényem volt, és mind meghalt, és mindegyiknél napokig, sőt hetekig sz*rul voltam/vagyok még most is, ha eszembe jutnak, hogy mennyire jó volt, és nincsennek többé.

És mindig ez van, és mindig megfogadom, hogy jó, ezt az érzést többet nem akarom érezni(bár fogom, ha meghalnak a rokonaim is, de az ritkább szerencsére) de akkor is szerzek új állatot, és mindig ez történik.

Szóval miért vagyok ilyen? Mondják, hogy ugyan, ne legyek ilyen, gondoljak arra, hogy mennyi szép időt töltöttünk együtt az állataimmal, de nekem akkor is az jut az eszembe, hogy nem volt elég...

És akinek nincs állata, az sose szomorkodik amiatt, hogy meghalt egy állata, mert sose volt neki, és nincs ilyen baja, nem érez ilyet...

Úgy érzem mintha ez egy körhinta lenne, mindig ugyan oda jutok, bármit csinálok...