Szerencsés vagyok, vagy tényleg ennyire jól nevelem az állataimat?

Valóban, szerintem ez ösztönösen meg kell hogy legyen az emberben, hogy értsük a reakcióikat, tudjunk velük kommunikálni, hisz évezredek óta élnek velünk. Ők az okosabbak, mert törekednek rá, hogy megértessék magukat velünk, de sok ember még a mai napig nem hajlandó, vagy nem képes megérteni őket. Sajnos azoknál is sok problémát látok, akik imádják az állatokat, mégsem boldogulnak. Pl. akik "kénytelenek" megválni tőlük, mert nem bírtak vele stb. Nekem az egyik kutyám nagyon nehéz eset volt mikor ide került. Etetésnél nem lehetett a közelébe menni, egyszer nekem is esett. Egy engedetlen "bunkó" volt. Viszont már a kutyasuliban elkezdett megmutatkozni, hogy valójában nagyon tanítható és értelmes. Nem jártunk velük túl sokáig, mert idő sem volt rá és megtanultunk annyi alapot, hogy boldoguljunk velük egyedül is. Mostanra ő lett a legjobb fej, annyira figyel, annyira akar tanulni, egy csecsemőt rá lehetne bízni.

Azt érzem hogy ő a kulcs a dologban. Nem azt mondom, hogy falkavezér, mert annak nekem kell lenni, és persze, hogy az én óhajaimat lesik, de ő a domináns az állatkáim között. Ő az aki legjobban mindenkit elfogad, és szerintem a többiek ezt lesik el tőle. (csak feltételezés)