Hogyan tudnám úgy átprogramozni az agyam, hogy élvezzem a gyári operátori munkát a következő 35 évben?

Szenvedek tőle, egyszerűen nem tudom másképp megfogalmazni, olyan mintha napi 8 órát kínoznának, ártatlanul. A fizikai részéhez próbálom szoktatni a testem, csak akkor fáj mindenem pár hónapig ha új munkafolyamatot kell betanulnom, inkább a nyári meleg a csarnokban, az ami megvisel mindig. Viszont a lelki része sokkal nehezebb, hogy egyedül maradok a gondolataimmal napi 8 órában, miközben a munkafolyamat csukott szemmel is megy, nincs kihez szólni, nem látok, nem tapasztalok semmit, tulajdonképpen olyan mintha leültetnének egy üres fehér szobába a földre, minden nélkül, és ott kellene bezárva töltenem 8 órát. Ennél még a gyilkosoknak is jobb helyük van a cellában. Zenét vagy bármi mást, fülhallgatón hallgatni is tilos, könyvet, rejtvényt, rajzolgatós papírt sem vihetek be, illetve ha lehetne is akkor lemaradnék a darabszámmal.

Szoktam különböző témákon gondolkozni, sztorikat kreálni, álmodozni, sunyiba bevinni ilyen logikai-találós kérdéses feladatlapokat amit fejben meg lehet oldani rövid olvasás után, de már ezeket is meguntam.

A munkatársaim közül sokan 20+ éve ott dolgoznak, és bírják, nem panaszkodnak, sőt lelkesek hogy meglegyen a darabszám.

Hogyan válhatnék én is ilyenné? Legalább annyira, hogy ne kín legyen a munkaidő, hanem csak közepesen elviselhető?

Ti akik szintén gyárban dolgoztok évek óta, és nem utáljátok ennyire, hogy csináljátok, mire gondoltok napközben, vagy hogyan kapcsoljátok ki gondolatmentesre az agyatokat?

Kérlek aki válaszol ne azt pedzegesse, hogy miért nem váltok munkát, miért nem tanulok, vállalkozok, ezzel nem segít. Olyan testi, és mentális problémáim vannak, amik mellett hiába próbálkoztam a sok év alatt kitörni a gyárból, lehetetlen volt számomra, be kellett látnom hogy én erre vagyok alkalmas. Viszont közel 30 évesen, egyedülálló nőként, szükségem van a biztos havi bevételre, és ezt a gyári munka legalább biztosítja.