Akik szeretik azt, amivel foglalkoznak, honnan tudták, hogy ezt szánta nekik a sors? Ez való nekik?

Én is szarabb helyeken dolgoztam sokat, de attól még megbecsültem magamat, hogy a hely nem adja annyira. Tehát a kérdésben megfogalmazott részhalmaza az embereknek még a nem túl ingergazdagnak tartott melókat is képes élvezettel végezni, mert azért is kezdte el, mert tényleg tudni és csinálni akarta. Maradva a hegesztésnél: akik jók benne és többé vagy kevésbé szeretik is (tehát nem gyűlölik és nem rongyolja le őket a rengeteg hosszú műszak vele, ami azért már beszédes dolog így), azok találnak benne valami pihentetőt, valami pont tökéletes magányt, amiben egyébként meg nem árt figyelni a hibátlanságra, egyfajta kung-fu az már. Általában azért ők megtalálják a számításukat vele.

Igen ez olyan, hogy egy szr helyzetből valaki kihoz valami jót. Ezt rohadt kevesen csinálják meg igazán. De ha az elméletnél maradunk, akkor az általad felvázolt hegesztő kungfuhíró valószínűleg nem fogja egész életében ezt csinálni. Mondjuk pár év után ráun a magányra, és családot alapít, meg elmegy irodába vagy spéciűberműhelybe mérnöknek. Vagy még jobban megszereti a magányt és inkább elvonul meditálni a világ háta mögé. Persze lehet hogy én látom túl sötétnek a hegesztők életét. De ugye egy 40-50 éves ember már lehet hogy nem szívesen van kifacsart pózokban egész nap. Biztos lehet ezt szeretni, de azért nem egy életen át. Mondjuk az hogy valaki utálja a munkáját az megint más. Abba meg lehet nyomorodni. Mindegy. Örülök, hogy vannak ilyen hegesztők, nekem biztos nem menne, én iszonyú finnyás vagyok.

Így van, természetesen. Sose cél 'egy életen át játszani', szabad lelépni és akár gyökeresen új életet kezdeni. Nem lesz ablakon kidobott tudás a régiből, vagy ha mégis, akkor már igencsak lehet, hogy megérte.