Állásinterjún ti mennyire izgultatok?

Értem. Szerintem nagyon fontos, hogy szeressük a munkánkat. Nem mindegy, hogy örömmel megy az ember dolgozni, vagy utálattal...

Én holnap megyek, nem izgulok, mert leszarom, hogy megkapom-e a munkát vagy sem, mivel van...de amikor fontos volt, hogy legyen munkám, akkor nagyon izgultam, soha nem is kaptam meg egyik munkát sem...a mostani is úgy van, hogy nem láttam esélyét annak, hogy megkapom, ezért letojtam az egészet és nem izgultam, hanem önmagamat adtam (és mivel nem éppen én vagyok a világ legédibédibb személyiségével rendelkező emberke, ez nem épp a legjobb pont volt az állásinterjún ;)...ennek ellenére felvettek, azóta már volt pár összeröffenésem még a főnökömmel is, de mivel nem cukormázban árultam magamat egy büdös szót nem szólhat, hogy milyen a személyiségem, a munkámra meg nemigen van panasz...igaz, hogy ha nyalnám a megfelelő alfeleket, akkor nem 150ezerrel kevesebbet keresnék, mint amennyit hasonló tapasztalattal keresnek a szakmámban mások...

Én mindig izgulok, nem tudok mit tenni. Mindig meg is kérdezik, akkor persze nem szoktam tagadni. Bár az én munkámhoz sem kell, valahogy úgy érzem, hogy ez rossz pont. Ez tökre elszomorít, mert nekem több szakmai tudást kell felmutatnom, mint egy magabiztos társamnak. Vagy elfogadnom, hogy mindig egy kicsit képességeim alatt fognak alkalmazni. Most ez nem álnyafogás, komolyan így gondolom. De javítsatok ki, ha nem így van. Csak örülnék neki, ha ebben tévednék

Nem szabad rágörcsölni. Valahol azt olvastam, hogy az állásinterjú olyan, mint egy első randi. Ha könnyeden, lazán veszed, nagyobb valószínűséggel lesz folytatása. #12-es voltam.

Én is csatlakozom azokhoz, akik az esélytelenek nyugalmával mentek interjúzni és úgy sikerült. 4x voltam eddig interjún, abból 3x letojtam (mert vagy nem kellett a munka éppen, vagy az adozz pozíció nem érdekelt..), és arra a 3ra felvettek, a 4.dikre pedig, amit nagyon szerettem volna, arra pont nem.