Fiatal (max.40 év körüli) diplomások, akiknek a szülei legfeljebb szakmunkás végzettséggel rendelkeznek/rendelkeztek: hogyan alakult az eddigi életetek, pályafutásotok?

Nekem anyukámnak 8 általánosa van, apu munka mellett lediplomázott, aztán nyitott egy vállalkozást, ami elég jól ment neki. Szóval lehet, hogy nem pont én vagyok az, akire kiváncsi vagy, de azért leírom nekem hogy alakult az életem.

36 éves nő vagyok.

Amikor én voltam gimnazista még nem volt sok diplomás, nyelveket sem beszéltek sokan. És akkor tényleg úgy volt, hogy volt egy bármilyen büfészakos diplomád (bár akkor azért nem volt egyszerű még egy bölcsészkarra sem bekerülni), meg egy angol középfokúd, akkor felvettek valahova vezetőnek. Persze, rendszerváltáskor kellettek a fiatalok, akik beszélnek nyelveket.

Szóval én akkor elmentem magyar szakos bölcsészettudományi egyetemre. A hiedelmekkel ellentétben egyébként nem volt könnyű bekerülni, sem elvégezni. De mire ez megtörtént, már inkább a szakirányú diploma kellett, bár akkor még felvették a kezdőket. Mindenesetre bölcsész diplomával hiába is pályáztam bárhova. Végül elmentem tanítani. Élveztem is, de a pénz tényleg nagyon silány volt. Úgyhogy emellett elvégeztem a Külkert levelezőn, mivel akkortájt a külkeres közgazdász nagyon keresett szakma volt. De ez is elhibázottnak tűnt, mivel lassan minden második embernek közgáz diplomája van. Tapasztalat nélkül nem nagyon álltak velem szóba, pláne akkor nem, ha megtudták, hogy tanár vagyok. Igazából a multik nagyon hülyének nézik a tanárokat, nem is értem miért, szerintem bármelyik ex-kollégám simán megállná a helyét egy irodában is.

Végül el tudtam menni egy amerikai cég számviteli központjába dolgozni. Felvettek tapasztalat nélkül, mert beszéltem 2 nyelvet elég jól. Innen kirúgtak, mert elmentem szülni, és nem akartak megvárni. Eleinte nagyon el voltam keseredve, de 4 hónap alatt találtam állást (ami elég sok, ha éhezik a család, de a mai magyar munkaerőpiacon azért ez még semmi.) És most több állásajánlatot is kaptam, mostanra érnek be az interjúim.

Szóval hétfőn kezdek az új helyemen, és jóval több pénzért, mint eddig bárhol.

A szüleim annyit segítettek, hogy a taníttatásomat apu kifizette, meg persze nem kellett 14 évesen elmennem dolgozni, mint anyukámnak annak idején. Tudom, ez is nagy segítség. Munkahelyre viszont nem tudtak benyomni, saját erőmből értem el, amit elértem.

Fejér megyében élek.

Bár én személyesen nem vagyok érintett, de ismerek ilyen embereket.

Nagyon ambiciózus mindegyik, sokat elért a szakmájában, aki jól választott. Aki nem, az persze nem annyira...de így is sokkal jobban él, mint annak idején a szüleivel.

Tehát az egyik, hogy jól kell szakmát, hivatást választani.

A másik, amit becsülök az ilyen emberekben, hogy munka mellett, sokszor éjszakai munkákkal végezték el az egyetemet.

A szülők sajnos egyes ilyen esetekben inkább visszahúzó tényezők, ha azt várják, hogy a család első diplomása majd megoldja a család minden tagjának anyagi gondját (sajnos ilyenre is tudok példákat...)

De persze olyan ismerősöm is van, akit a szegény, képzetlen szülei erőn felül támogattak, segítettek mindenben.

Olyat is ismerek, aki Angliában él, nagyon jól keres és nem takarít vagy felszolgál, hanem szakmai munkát végez, nagyon talparesett, életrevaló, rákényszerítette az élet, hogy 14 éves korától mindent maga döntsön el, és anyagilag sem nagyon támogatták...

Alapvetően minden ilyen ismerősömnél, aki sikeressé vált, a saját talpraesettsége, önállósága az, amit tiszteletre méltó és ami segített, szülői tanácsadás vagy segítség híján.

1-es vagyok.

Még a 2-eshez annyit tennék hozzá, hogy igaz az, hogy a szülő sok esetben visszahúzó tényező. Nekem a szüleim elváltak, és én anyukámhoz kerültem. Ő nem adott egy fillért sem a taníttatásomra, apám fizetett mindent. Jó, otthon laktam, legalábbis nyáron, mert év közben a koleszban, amit apu fizetett. De ha pl. vizsgaidőszakban hazamentem, akkor mindig állt a bál, hogy segítsek neki a házimunkában. Nem értette meg, hogy az most fontosabb, hogy tanuljak, hogy a vizsgákon átmenjek. Persze, ő sosem tanult, nem tudja hogy megy ez. És állítja, hogy csak az megy egyetemre, aki lusta dolgozni. Szóval ha rá hallgattam volna, nem lenne 2 diplomám, az biztos.

Anyukám szakmunkás volt, apám elvileg főiskolát végzett de soha nem éltem vele, anyum nevelt fel.

Ő szorgalmazta, hogy tanuljak tovább, jó tanuló voltam mindig.

Amit viszont elbaltáztam az az volt, hogy hallgattam a "nagyokra" és bölcsész diplomát szereztem, pedig általános óta mérnökire készültem, csak hát "az nem lánynak való".

Egyetem után évekig nem volt állásom, önkénteskedtem kajáért.

Most érettségis munkám van, annyira nem szeretem de megvagyok vele, ide is ismerős segített bejutni. Jobb meg úgysem lesz.

Tervezzük, hogy jó lenne külföldre menni, csak hová, mit csinálni, miből...

Na, hát én 26 éves leszek nemsokára, környezetvédelmi diploma + kapcsolódó felsőfokú OKJ + Német komplex B2.

Mindkét szülő szakmunkás. Életemben nem dolgoztam még a környezetvédelemben! :D

Az a véleményem és a tapasztalatom, hogy a mai pályakezdő diplomás munkanélküliek javarészt a szakmunkás családokból kerülnek ki. Illetve azok is, akik diplomásként egyéb putri munkákat végeznek. (Gyár, Meki stb.) Miért?

A szülők tolják a gyereket, hogy legyen diplomás, mert csak akkor lehet valaki. Ez egyrészt az együgyűség másrészt a hosszú távon való gondolkodás teljes hiánya. Abból indulnak ki, amikor még ők voltak fiatalok. Hatalmas hiba. Ugyanakkor, mivel a kapcsolataik is nagyrészt a hasonló szakmunkás társadalmi rétegekre korlátozódnak, semmilyen módon nem tudják a gyereket a diploma megszerzése után segíteni az elhelyezkedésben, ami szerintem a legfontosabb lenne.

Következésképp a gyerek a társadalmi ranglétrán való feljebbjutás helyett ugyanabba a gyári munkás rétegbe kerül vissza, ahol a szülei is tartózkodnak. Csak éppen szarabbul érzi magát, mert "ezé tanultam??"

Hasonló cipőben járok. Egy deka tanácsot nem tudtak adni annak idején, hogy minek tanuljak, én sem tudtam mi akarok lenni. Ez az én hibám is persze, későn érő típus vagyok! Én már az öcsémnek tudtam segíteni, hogy inkább műszaki irányba menjen, így is lett, bár én inkább valami jó szakmára küldtem volna, és akkor utána még tanulhat tovább, ha akar, de anyám nem hagyta, mert az ő fia nem lesz szakmunkás...

Teljesen magamra vagyok utalva, az elhelyezkedésben semmi, de tényleg semmi segítséget nem tudnak nyújtani, és nem is nagyon látom, hogy próbálnának. Ami munkám volt azt csak magamnak köszönhettem. Eddig az volt a mánia, hogy "tanuljáá!" de most kezd átcsapni ebbe a mindegy mit csak "dolgozzáá!" mániába. És ez a legundorítóbb amúgy, mert akkor mi a fenéért nyomtak, ha most elküldenének egy utolsó szar összeszerelő üzembe minimálbérért? Teljesen logikátlan. Mo-n élek, külföldi munkában sem tudnak segíteni természetesen... nem is olyan jó a nyelvtudásom, de érdekes azok az ismerőseim, akiknek tolmács, ügyvéd stb az apja, azok mind perfekt beszélnek valami nyelvet, és ha mást nem is, de lazán kimennek önmaguktól külföldre pincérkedni.

Szóval az én pályafutásom eddig nem valami fényesen alakult, de ezen a diplomás vonalon már nem is várok magamtól sokat. Más utat próbálok keresni.

Szia!

Nehogy azt hidd,hogy egy tanár szülő többet tud segyteni az elhelyezkedésben...Nálunk nem azért ment a tauljááá,mert vigyem többre,hanem mert aki nem diplomás az nem is ember,és mit szólnak az emberek,ha nem diplomás a gyerek?Biologus diplomám van,soha egy napot nem dolgoztam benne,mert ott is csak az tudott elhelyezkedni akinek a felmenői hasonló terülten melóznak(pl menő orvos apuka aki bedugja egy jól menő laborba vagy gyógyszergyárba),vagy ha tényleg Einstein az illető..

29 éves vagyok, tanári diplomával, de nem a hivatásomban dolgozom.(Sajnos)

A szüleim becsületes szakmunkások. Sokat tanultam tőlük, de sosem erőltették a továbbtanulást. Mindig hagyták, hogy én döntsek. Persze segítettek a döntésben, de hagyták, hogy az utamat járjam, s támogattak mind lelkileg, mind anyagilag.

Állami támogatott képzésen tanultam, igyekeztem jó lenni, hogy kapjak ösztöndíjat, s pályáztam is egy-kettőre. Illetve nyaranta és hétvégente dolgoztam. Így megtudtam teremteni a szükségleteimre a pénzt. Ritkán kellett pénzt kérnem tőlük.

Úgyhogy nem tudom melyik számít az első munkahelynek, de tekintsük azt, amelyiket a diploma után először szereztem/kaptam.

Az egyik pap ismerősöm szólt, hogy hitoktatóra lenne szüksége és rám gondolt, de csak óraadói állás (egy héten 8-10 óra). Én mérhetetlenül boldog voltam ezzel is.

Aztán kb. 4 évig óraadóskodtam különböző helyeken, de felvilágosítottak, hogy főállásról ne is álmodjak. Egy félállást tudtak volna összeszedni (5faluban), de akkor végeztem a másik szakomon az egyetemi kiegészítőt, így a tanítási gyakorlat meg minden miatt nem tudtam volna tökéletesen helyt állni. Bár eddigre a heti óraszámaim elérték a 12-t (igaz, csak 8-ért fizettek).

Kezdetben, mint írtam is lelkes voltam és boldog, hogy a hivatásomban, amelyre mindig is készültem kaptam állást, de aztán amikor már belerázódtam, megnőttek a vágyaim is. Rendes állást akartam! Igazi iskolában, hogy ne csak szakkörnek és pótléknak tekintsenek, hanem emberszámba vegyenek, mint egyenrangú kollégát, s hogy még több gyerek között legyek.

Sokfelé próbálkoztam, kb. 1,5 év volt az az időszak, amikor csak áprilistől - októberig volt munkám, amúgy álláskereső voltam. (Közben mindent elvállaltam a gazolástól a takarításig.)

Persze minden olyat megpályáztam, amit úgy gondoltam, érdekel, élveznék, meg tudok csinálni (levéltáros, tanár, nevelőtanár, kollégiumi nevelő, napközis, oktatási ügyintéző stb.), de semmi.

A padlóra egy neves gimnázium kollégiumi tanári állása tett, ahová nem én jelentkeztem, hanem ők hívtak fel, hogy látták a hirdetésemet, s behívnak elbeszélgetésre. Kevesen voltunk, s fél lábbal már az épületben éreztem magam. Minden nagyon pozitív volt. Aztán mégsem.

Most irodában dolgozom, ahová egy ismerősöm, ismerősének az ismerőse révén jutottam be, s nem tudom, hogy meddig maradhatok.(Gyesen lévő helyett vagyok)

Örülök, hogy van munkám, s végső soron vannak érdekes dolgok, de merőben nem olyan energiákat követel, mint a tanítás. Én mindig is szerettem a pörgést, s itt van amikor nincs munka, máskor meg annyi, hogy nem bírod.

Amikor van munka, nem panaszkodom. Sajnos nagy kreativitást nem igényel, de jobban megfizetnek, mint tanárként, s nem beszélve arról, hogy azért hálás lehetek, mert a kollégák nagyon jók.

Úgyhogy nem panaszkodom. Remélem egyszer még taníthatok újra vagy visszakerülhetek valamilyen módon az oktatásba. Most azon gondolkodom, hogy a szabadidőmben kellene olyan önkéntességet vállalnom, ami visszavisz egy kicsit a gyerekekhez.