Akiknek régóta van stabil állása, általában utálják azokat akik már régen nem tudnak dolgozni, és segélyen élnek?

Én nemrég komoly depresszióba estem hasonló eset miatt. Megmondva az igazat én már 6 éve nem tudtam "normálisan elhelyezkedni". Vagyis az érettségi óta "itthon henyélek".

Ami az én kis tragédiám: van egy fránya bőrbetegségem, a neve pikkelysömör, ami nem fertőz meg semmi, csak nagyon csúnya, mert szinte az egész testemet érinti. Próbálok úgy öltözködni, hogy a ruha takarja, de ez nem mindig sikerül, pláne melegebb időben.

Hosszú sikertelenség után sikerült végre egy helyre bejutnom, ahol a feladatom egyszerű levelezés-fénymásolás-scennelés stb. lett volna. Ez egy kisebb iroda volt, tele "túlképzett diplomásokkal", akik nagyon okosnak és felsőbbrendűnek képzelték magukat.

Kb. a 3. héten észrevettem, hogy nem akar senki sem szóba állni velem, kerülnek, stb.. Aztán a mosdóban meghallottam, hogy rólam beszélnek, idézek: "A leprás.." "bőrbajos kiscsicska" stb.... nem sorolnám :(

És mindez jól képzett diplomás emberek szájából jött ki!!

Én úgy megmakkantam, bedepiztem, hogy ott helyben elbőgtem magam és elhúztam a csíkot.

Szóval nem csak a "szimplán munkanélkülinek" nehéz, de sokkal nehezebb ha van vmi látványos betegsége az embernek is.

Kétféle munkanélküli van: önkéntes- és kényszer-munkanélküli.

Az előbbi azt jelenti, hogy annyira nem sürgős neki munkába állni, inkább kivárja a jó bérajánlatot (vagy ugye nem is akar dolgozni, mert egyelőre jól érzi magát). A második az, aki azért munkanélküli, mert nem talál munkát, pedig keresné.

Senki nem tudhatja rólad, hogy melyikbe tartozol. Szerintem a legtöbben azt irigylik ilyenkor, hogy te azt csinálsz, amit akarsz, míg nekik más szabja meg, hogy kezdődik és hogy végződik egy nap...