Miért utálom magam, miért van lelkiismeret furdalásom, amiért felmondok a munkahelyemen?

Nem vagyok túl régóta itt, elég hamar kikészítettek. Maga a munka unalmas, meg nem túlzottan érdekel, de nem is ez a baj, mert ezt még elviselném. A csoportvezető teljesen rám szállt, folyton elégedetlenkedik, minden nap attól kell rettegnem, hogy ma mibe köt bele. Meg pár közvetlen munkatárs meg felettes is bunkó, vagy csak szimplán nem lehet velük beszélni, ha kérdésem van a feladatokkal kapcsolatban nagyon lekezelően "segítenek". Nem egyszer sírtam a wc-ben, gyomorgörccsel megyek be, többször voltam beteg az elmúlt hónapokban, mint szoktam lenni és általában már annyitól meggyógyultam, hogy nem kellett bemennem.

Nekem nem ér annyit ez a munka, járok interjúkra de nem hívnak vissza, meg amúgy is általában ilyen lehetetlen időpontok jók csak a munkáltatóknak, így szabit kell kivennem és már nincs egy sem... Van megtakarításom és segélyre is el tudok menni (még nem voltam és van is annyi ledolgozott napom, hogy igényelhetek).

Ami miatt mégis rosszul érzem magam, az a környezetem. A szüleimnek mondom már hónapok óta, hogy mennyire rosszul vagyok, nem tudják beleképzelni magukat a helyzetbe, nem értik, hogy én ezt tényleg nagyon rosszul élem meg. Ők még az a generáció, akik örülnek, hogy egyáltalán van munkájuk. A felmondás is rohadt kínos lesz bent, jönnek a sok kérdéssel, nekem pedig még nincs új munkám, szerintem bekamuzom, hogy kaptam újat, hogy legyen egy számukra elfogadható magyarázat. A többi külső szemlélő (haveri társaság, más rokonok, stb.) úgy látja, hogy örülnöm kéne, hogy van egy viszonylag jól fizető állásom egy multinál. Ja, de ha egyszerűen belerokkanok?

Plusz a társkeresésnél se hiszem, hogy van olyan férfi, akinél ne lenne hátrány, hogy épp munkanélküli vagyok (nem tervezek örökre az lenni meg lehúzni senkit).

Mit kéne tennem, hogy ne féljek ennyire mások véleményétől meg ne ostorozzam magam?