Milyen kifogásokat hallottál már, amikor a kölcsönadott pénzt kellett volna visszafizetni, de persze nem adták meg?

"Már egyszer megadtam!"

:D

Amúgy sem vagyok egy problémázós típus. Ha komolyan érdekel a téma (és nem csak a kapott pontokért írtad ki) akkor még tudok pár tapasztalattal szolgálni. 60 éves elmúltam, szóval nem ma léptem le a falvédőről. És egy egészen rövid beszélgetésből vagy levelezésből is fel tudom mérni, hogy kinek szabad kölcsönadni, és kinek nem.

Tíz emberből körülbelül kettő van, akinek szabad kölcsönözni. Mert az átlagember skálán ez a kettő valahol középen van. Tudja kicsoda ő, ismeri önmagát. És tisztában van a világgal is, ami körülveszi. Gyakran önhibáján kívül kerül válságba, egy természeti csapás, lakástűz, hűtlen társ miatt. Az ilyen ember a hátán üli a lovat, előrefelé nézve lovagol, tartja a kantárt és a kengyelben van a lába. Ők az átlagember. Őket érdemes egy kis kölcsönnel kirántani a bajból, mert a gödörből felszálló ágra tudod segíteni őket.

Aztán vannak az átlag alattiak. Akik vagy fordítva ülnek a lovon, vagy már le is estek róla, csak be van akadva a lábuk a kengyelbe és a ló vonszolja őket. Ők meg pattognak a földön lévő buckákon. De fogalmuk sincs miért törtek így össze. Nem ismerik sem önmagukat, sem a körülöttük lévő világot, és egészen vad sztorikat tudnak kitalálni, hogy a kölcsönt hogyan tervezik visszafizetni. Gyakran küzdenek mentális problémákkal, de kezeltetni nem akarják magukat. Ez miatt nincs állandó munkahelyük, nincs fix jövedelmük. Alkalmi munkákból próbálják fenntartani magukat, ami gyakran nem sikerül. [Néha így karácsony környékén egy-egy adománnyal inkább őket segítem közvetlenül, mintsem a nagy segélyszervezeteknek küldjek pénzt, ahol a lóvém 80%-a a szervezet működtetésére menne el, és csak 20% jutna a rászorulónak].

És vannak a nagy egójú álomvilágban élők. Akik az átlag fölé képzelik magukat. Tőzsdei hasonlattal azt tudnám mondani róluk, hogy akkor járnék a legjobban anyagilag, ha megvenném őket annyiért, amennyit valójában érnek, és eladnám őket annyiért, amennyire tartják magukat. Dúsgazdag lennék, mert óriási a különbség a valós értékük, meg aközött, amilyen nagyra tartják magukat. Vagy másképpen fogalmazva ezek az emberek nagyon megütnék magukat, ha az EGÓ-jukról lezuhannának az IQ-jukra. Általában fogalmuk sincs sem önmagukról, sem az őket körülvévő világról. De szeretnének pár tízmilliót a világraszóló szabadalmi ötletük prototípusának legyártásához, és természetesen tőlem várnák, hogy a világ valamennyi országában szabadalmi oltalom legyen vásárolva a találmányra. Persze a fizika törvényeinek ellentmond az ötlet, de ő hisz benne. Mert annak, amire ő gondol, annak működnie kell! Erre megesküdni is hajlandó. A prototípust is csak pénz hiányában nem tudta még letenni az asztalra. Na, az ilyenekkel természetesen rövid úton bezárom a beszélgetést.