Az alkalmazotti lét egyfajta "örök gyermekkor", "meghosszabbított iskoláskor"?

Teljesen mindegy, hogy betanított munkás, mérnök, vagy éppen középvezető a kérdés tárgya.

Az alkalmazott a bérén felül nem magának dolgozik és termel, felnőttként is azt teszi, amit mondanak neki, mások osztják be az idejét, valós felelősség sem igazán nyomja a vállát.

Ahogy gyerekként iskolába ment, úgy most munkába.

A "homeoffice" (hogy ezzel a divatos jövevényszóval éljek) a házifeladat.

A főnök a tanár/szülő:

"Legyen munka, legyen fizetés" - "majd anya gondoskodik a kajáról".

Ezzel szemben egy vállalkozó (teljesen mindegy, hogy az egy kétszemélyes apa- fia asztalos Bt., vagy egy 3000 alkalmazottas Kft. tulajdonosa) viszont valós felelősséget vállal, maga mérlegel az idejével kapcsolatban, nincs olyan hierarchiális viszony, mely által felnőttként úgy utasítják és oktatják ki, mint egy gyereket.

Persze az alkalmazotti státusz sem megvetendő, félre ne értse senki. Nem véletlenül nosztalgiázunkés idealizáljuk a gyerekkort: ha egy normális fizetés érkezik, megértem, ha valaki nem akar felelősséget, döntéseket hozni, stb.

Mivel az emberek többsége nem a maga ura, így nyilván nem lesz népszerű a kérdésem, de kíváncsi vagyok a véleményekre.