Az otthonápolás, decens hozzátartozó ápolása munkának számít a társadalom szemében?

A legtöbb ember szemében "nem csinálsz semmit", szóval elég negatív a megítésés.

Ha meg hosszabb ideig (évekig) nem vagy a szakmában, akkor nem igazán van esélyed normál munkár kapni.

Szerintem akinek személyes tapasztalata van az nagyon is tudja milyen munka ez.

Aki még nem csinálta az úgyse tudja, nem érti.

Ez kb olyan "munka", mint az anyaság.

Ez az élet rendje, a gyermekeinket és az idős szüleinket ápoljuk.

Ahogyan minket ápoltak, vagy ahogyan minket fognak...

De ez jogi értelemben nem munkaviszony, nem jár érte fizetés.

Vagyis fel lehet fogni fizetésként a családi pótlékot, vagy az ápolási díjat.

Nyilván nem lesz nettó 150 ezer, mert tudsz mellette mást csinálni, pl akár otthonról dolgozni.

Szó sincs arról, hogy bárki azt állítaná, hogy ez nem jár áldozatokkal, vagy lemondással. Igen, nehéz csinálni, megterhelő mind lelkileg, mind fizikailag.

De attól ez még az élet velejárója, és nem munkaviszony.

Én is csinálom, és néha kikészít, nem tudok mindig türelmes lenni, igazságtalannak érzem az életet, mert másnak nem kell ezt csinálnia, én meg beledöglök, és 35 évesen az egészségem részben emiatt megy tönkre.

De nem tudok mit csinálni, és nem is tudnám megtenni, hogy nem gondoskodok arról, aki felnevelt. Ő meg abban ment tönkre, hogy dolgozott, amíg én kicsi voltam.

Viszont abban biztos vagyok, hogy ha ezt valaha valaki munkaviszonynak minősítené, akkor hirtelen az ország teljes aktív tagjának demessé, ápolásra szorulóvá "válna" valamelyik szülője, és mindenki inkjább választaná ezt, mint a tényleges munkát. Nagyon sokan élnének vissza vele, amit nem lehetne kivédeni. Gondolom ez az oka, hogy ennyi pénz jár érte.

A több év kihagyásnak szerintem semmi köze ehhez.

Ez csak egy indok, vagyis egy magyarázat, hogy emiatt nem dolgoztál évekig. Másnak meg más az indoka. Szült 3 gyereket, vagy épp volt pénze és utazgatott. Vagy valami egész más jellegű munkája volt, ami a szakmájában nem releváns.

Szóval pont mindegy, hogy mit csináltál, ha évekre kiestél, és vissza akarsz térni, akkor az nehéz lesz, de ez nem attól van, mert te idős embert ápoltál.

"Ez kb olyan "munka", mint az anyaság."

Nem, nem olyan. Amikor gyereket nevelsz, látsz el, akkor a jövőt építed. Ha demens szülőt ápolsz, akkor az elmúlás rabszolgája vagy. Egy gyerek napról napra fejlődik, sikerélményed van vele, a demens szülővel élni olyan, mintha egy sötét, lefelé vezető alagútban haladnál, ahol azt látod, hogy az az ember, akiben megbíztál, felnéztél, szerettél mentálisan egy ronccsá válik, egy üres porhüvely lesz belőle és napról-napra tűnik el a személyisége. Lelkileg össze sem lehet hasonlítani a kettőt.

Aki nem ápolt ilyen embert, csak az mondja, hogy ez munka. Szerintem ez sokkal több annál és ezt sohasem fogják kellően elismerni sem egyéni, sem társadalmi szinten. Nagyon nehéz utána visszailleszkedni, nem csak a munkába, hanem egyáltalán a "normális" emberek közé.

Te már kiforgatod a dolgokat.

Én nem részleteztem azt, hogy milyen érzés, vagy hogy mikor mi a sikerélmény.

Csinálom, nap mint nap, agyvérzéses szülővel. Igenis sikerélmény, ha rá tudok bízni valamit, vagy be tudom vonni a főzésbe, vagy mond valami olyat, amiből érzem, hogy de jó, értelmes gondolatai vannak.

Egyetlen szóval sem állítottam, hogy UGYANAZ lenne, mint gyereket nevelni, de azért ne fessük már le koromfeketének a dolgot, vannak rosszabb időszakok, de nem az elmúlásról meg a szenvedésről meg a halál közelségéről szól, igenis lehet egy demens emberrel is normálisan élni és meglátni a napok apró szépségeit. És éveket, évtizedeket leélnek így emberek, nem olyan sötéten látva a világot, ahogy te leírod.

Ez az élet rendje, a kisbaba fejlődik, az öreg visszafejlődik.

Ha már így belekötöttél...

De a lényeg: én a jogi oldalát írtam le, hogy ez miért nem munkaviszony, vagy mi lenne a hátulütője, ha annak tekintenék.

Pedig elhiheted, nekem sem könnyű, de ezt le is írtam.

Nem kívánok vitát nyitni a dologról, főleg nem olyannal, aki kötözködni jön.

Nem kötöttem beléd, hanem elmondtam a saját tapasztalataimat egy demens szülővel kapcsolatban (nem agyvérzés). Örülök, hogy neked vannak sikerélményeid, tisztelem az optimizmusodat, nekem nem voltak sikerélmények, mindegyik nap kicsit rosszabb volt az előzőnél és nem volt happy end, vagy bármilyen felemelő dolog a végén.

És borzasztóan szomorú, hogy mi, akik átmegyünk/átmentünk ezen, szintén csak marakodni és lepontozni tudunk. Semmivel sem vagyunk jobbak, mint azok, akik nem értik, mert nem tapasztalták.