Legrosszabb születésnapi emlék?

Egyetemen a szülinapom napjára bowlingot terveztek a barátaim, pályát foglaltak, hívtak mindenkit. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a szülinapomat is ott akarják tartani (ünnepeltük mindenkiét). Megbeszéltünk egy időpontot, amikor találkozunk, én 20 percet késtem, de így is én voltam az első, aki odaért. Nagyon furcsálltam, de beültem a pálya mellé, vártam a többieket. Még az is megfordult a fejemben, hogy valami meglepi készül, mert szokás volt bolond meglepiket szervezni mindenkinek. Egyszer csak elkezdtek szállingózni, lassan mindenki megérkezett. Na mondom, jól van, legalább együtt a csapat. Elkezdtünk játszani, jó volt a hangulat. Ment a dolog vagy 2 óra hosszáig, amikor is már mindenki fáradt, elkezdett készülni haza. Én úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség, mert ugye az ember olyan hülyén érzi magát, ha vár valamit, na de minden jel arra mutatott, hogy készülnek valamire. Ehhez képest semmi, mindenki szépen hazament. Én is. Nagyon rosszul esett, elfelejtették a szülinapom, de pechjükre pon a szülinapom estéjére sikerült beszervezni ezt az összeröffenést is.

Kb egy héttel később volt a társaság egy ik tagjának a szülinapja is, az ő szülinapján eszméltek, hogy engem kihagytak állítólag, ezt nem közölték, csak tartottak egy kupaktanácsot, mi legyen. Nem lett semmi, úgy döntöttek, átlépnek rajta.

Leginkább azért fájdalmas emlék, mert egy nagyobb dolog előszele volt ez: a következő évre annyira kiszorultam a társaságból, hogy elkezdtek a barátságaim is felbomlani. Úgyhogy ez egy nagyon sötét emlék nekem.

Férjem szülei messze laknak.

Anyómsom kitalálta, hogy a szülinapomon meglátogatnak, legalább az unokákat is látják. Majd 2 héttel elötte lemondták egy okból. Èn közbe beterveztem a szomszédokkal ünneplést,a férjem megvette magának elözö napra a focimeccs jegyeket, nekem egy rakat dolgom volt még elötte nap délelött. Majd anyós hívott 2 nappal elötte, hogy még is jönnek. Akkor én közöltem vele a teljes programunkat, hogy már mennyi minden van, ha így eljönnek ok, de mi szinte otthon sem leszünk...

Apósom(aki amúgy is egy nagyon nehéz eset) az elsö nap(szülinapom elötti este) egyszer csak kaja közben felállt és elkezdett üvöltözni velem(férjem foci meccsen volt), hogy mi nem vártuk öket, és a lakás sincs kitakarítva(pár játék szana szét volt, de mindig ki van takarítva), és ö fogja magát és elmegy. Erre otthagyta anyósomat aki másnap vonattal ment haza...

A 3. szülinapom előtt néhàny nappal derült ki apumnál hogy 1-es tipusú cukorbeteg, így a szülinapomkor benn feküdt a kórházban, nem ünnepeltünk.

A sors furcsa fintora, hogy nálam ugyanúgy 1-es tipus derült ki anyum 42-ik szülinapján.

Nekem gyakorlatilag az összes rossz.

Első rossz emlék, mikor engem a kutya nem köszöntött meg általánosban, viszont utána pár héttel egyik osztálytársunk bulit szerveztetett amin ott volt az egész osztály.

Vagy egyetemen volt egy "baráti" társaságom. Volt egy srác az ő születésnapját vizsgák miatt egy héttel később ünnepelték meg...az én születésnapomon. Engem is meghívtak, vicces volt nézni, hogy neki jár a torta, ajándékok, hetekig készültek rá. Én meg mikor mondtam, hogy amúgy nekem pont ma van, akkor le lett tudva azzal, hogy "ja....ööö...boldogat". És majdhogynem én éreztem magam szarul még azért is, hogy egyáltalán közbe szóltam.

Vagy a csúcspont az elmúlt pár év volt. 29 évesen saját családom elfelejtett felköszönteni. Egyszerűen elfelejtették. Kicsit szarul esett, mikor azt láttam, hogy egymás közt ment az ajándékozás, torta, nekem meg annyit nem mondtak hogy dögöljek meg.

30.on Szakítottunk a párommal.

A 40.en meg otthon voltam súlyos műtét után tök egyedül.