Ha egy kisgyereket úgy nevel fel a családja, hogy ő se a szüleit, se a testvéreit nem látja két lábon járni, akkor az a gyerek egyszerűen meg sem próbálna felállni?

A kérdés arról szólt, hogy ilyen feltételek mellett! Nem pedig arról, ésszerű-e, képes-e így viselkedni egy szülő, stb. Ezért minden olyan válasz, amely arról szól, hogy miféle ember az ilyen, nem releváns.

A gyerek ösztönösen nagyon hatékonyan tanul. Ez feltétele az életben maradásnak. A gyerek nem iskolás módon, hanem a környezete ellesésével tanul. Mindent, és amiről később kiderül, hogy nem hasznos, vagy pláne káros, elhagyja, a többi meg szokássá rögzül és reflexszerűvé válik.

Ezért bizony, a gyerek nem fog járni. Természetesen egy adott pillanatban fel fog állni. Meg fogja próbálni. Azonban nem kap ösztönző mintát, tehát azt fogja gondolni, az lehetséges ugyan, de nem elég hatékony. Ezért mint haszontalant, nem tanulja meg annyira, hogy készséggé váljon.

Ha átkerül egy új, két lábon járó környezetbe, akkor a reakció sok mindentől függ. Milyen volt az előélete, milyen a környezet reakciója vele kapcsolatban, mennyire van szüksége a két lábra, és még sok más. Ettől függően akár meghasonulhat, elveszti magabiztosságát és bezárulhat a külső inger elől (hiszen az nem jó neki). Normális, segítő esetben a kezdeti sokkot hamar felváltja a tanulási ösztön, és aránylag gyorsan váltani fog.

Kisgyerek soha nem legyint semmire, ezt a rossz szokást a felnőtt korára sajátítja el. Legfeljebb annyit mondhatunk, figyel, vagy sem.

#10, ne reménykedj, nem fogják megérteni. Nem, mert ők nem átlátni akarnak valamit, hanem kinyilatkoztatni. Nem párbeszédet folytatnak (ez esetben az ellenvetésre reagál az ember), hanem saját hangjukat szeretik hallani, máséra nem kíváncsiak.

De a pedagógia, különösen a pszichológia és agyműködés nem könnyű téma és rendkívül megtévesztő tud lenni felszínes gondolatok számára.